A telefonom éles csipogására keltem fel. Először csak csukott szemmel tapogatóztam, de miután nem találtam, és a telefonom továbbra is zenélt így felültem, körül néztem a szobában. Az ágy mellett találtam rá a kis készülékre. Nem pillantottam a kijelzőre, hogy ki hív csak felvettem.
- Igen?- szóltam bele álmos hangon.
- Szia csajszi, remélem nem zavarlak – hallottam meg a rég nem látott barátnőm hangját.
- Te sosem zavarsz.
- Hogy vagytok? – kicsit halkan beszélt, gondolom, még alszik a pici.
- Lewis továbbra is rosszul, én pedig meg vagyok – a rajtam lévő McLarenes pólót néztem.
- Annyira sajnálom szegény srácot és persze téged is – szomorodott el Rafaela. – Még mindig változatlan a helyzet Lewis apukája és közted – nem kérdezte, inkább kijelentette.
- Még rosszabb – sóhajtottam.
- Mi történt?
- Megtiltotta, hogy meglátogassam, és Lewist átszállítatja egy másik kórházba – közöltem vele a legfontosabb információkat.
- Ez az ember tényleg nem normális. Egyébként meg még nem hallott arról, hogy a kómában lévő betegeknek az a legjobb, ha mellettük van egy olyan ember, aki fontos számukra? A másik dolog meg az, hogy nem tilthat el tőle, mert a barátnője vagy, és ami a legfontosabb apud a főnöke. Ha már itt tartunk, apudnak miért nem mondod el, hogy ilyen szemét veled Anthony? – feltette azt a kérdést, amitől a legjobban féltem.
- Nem merem elmondani neki, mert nem akarom, hogy miattam legyen balhé a csapatnál – időközben az ablakhoz sétáltam és figyeltem az ébredező várost.
- De, ez nem mehet így sokáig ezzel csak tönkre teszed magadat és neked most inkább erősnek kellene lenned. Viszont, ha Anthony észreveszi, hogy sebezhető vagy annál jobban rád fog szállni, és addig játssza a kis játékát, amíg el nem üldöz Lewis mellől – közölte a véleményét, amiben sok igazság volt.
- Lehet, hogy elmondom neki majd… valamikor, ha már nagyon elviselhetetlen lesz a helyzet – úgy gondoltam, hogy ez a legmegfelelőbb válasz.
- Már most elviselhetetlen a helyzet. Ha, az én apósom lenne ilyen már rég elküldtem volna melegebb éghajlatra. Néha helyezd előtérbe a saját érdekeidet is. Kérlek Lili – az elején még enyhe dühvel mondta, majd, ahogy a végére ért ellágyult a hangja.
- Megfontolom. Ígérem – egy kóbor könnycseppet letöröltem az arcomról.
- Felkelt a kis Felipe így most le kell raknom. Gondold át, amit mondtam és vigyázz magadra – búcsúzott.
.- Rendben. Szia – bontottam a vonalat.
Sok igazság van abban, amit Rafaela mondott, de mégse merek lépni. Apa és Anthony kapcsolata túl jó ahhoz, hogy elhiggye mindezt. Megfordultam és a beszűrődő napsugaraktól egész romantikussá vált a szoba, de sajnos így egyedül még se olyan szép. Mivel már úgyse tudtam volna aludni, felöltöztem és megpróbáltam némi sminkkel emberi alakot ölteni magamra. Lesétáltam a szálloda éttermébe, ahol csak pár ember lézengett. Étvágyam nem igazán volt, az járt a fejemben, hogy talán ma látom utoljára Lewist. A kávém kavargattam, amikor a szemben lévő székre leült apa.
- Jó reggelt – köszönt halkan.
- Neked is – nem néztem fel rá.
- Minden rendben lesz – megfogta a kezem.
- Apa én nagyon félek… mi lesz, ha nem ébred fel többet – suttogtam.
- Ilyenre nem is szabad gondolnod.
Reggeli közben próbálta elterelni a gondolataimat… nem sok sikerrel. Még rosszabb lett a kedvem, amikor megtudtam, hogy délután megyünk haza.
A kórházba beérve csak fokozódott a rossz kedvem. Most először jött be velem apa Lewis kórtermébe. Amíg én leültem az ágyához apa addig a szemben lévő falnak támaszkodott. Ugyanúgy, mint az előző napokban most is könnyekben törtem ki és ezerszer elismételtem azt a rövidke mondatott, hogy: fel kell épülnöd. Felnéztem apura, és meglepődve figyeltem az arcát, hiszen az ő szemében is megcsillant pár könnycsepp. Szomorúan léptünk ki a szobából, és nem sokat javított a kedvemen az a tény, hogy Lewist átszállítják egy másik kórházba, aminek a nevét nem tudtuk meg. Anthony csak annyit mondott apának, hogy majd értesíti.
Délután 3 kor indult a gépünk haza. Egész úton szomorú zenéket hallgattam és olvastam. Igaz mindig elkalandoztam és 50 oldal után feladtam az egészet, mert nem tudtam koncentrálni. Angliába érve eső fogadott minket, amin már nem lepődtem meg. Apa vett nekem jó sok csokit, de most még ez se segített. Otthon anya várt minket és már az ajtóban letámadott.
- Lili drágám jól vagy? – ölelt magához.
- Igen jól vagyok, de most nem akarok veled beszélni – felmentem a szobámba.
Csak egy kiadós sírásra és alvásra vágytam. Az elsőt sikerült is teljesítenem, de az alvással már meggyűlt a bajom. Nagyon sokáig gondolkodtam azon, hogy meg merjem-e tenni azt a dolgot, ami kiskoromba mindig megnyugtatott. Hosszú tanakodás után úgy döntöttem megteszem. Lesétáltam a nappaliba, ahol megpillantottam a cél személyt. Oda sétáltam apa elé, aki épp a híreket nézte. Kivettem a kezéből a távirányított és ledobtam a kanapára, majd szépen lassan helyet foglaltam apa ölében, a fejemet a mellkasának döntöttem és máris kicsit nyugodtabb voltam. Kislányként mindig ide menekültem, ha valami bántott vagy féltem. Éreztem, hogy hamarosan sikerül elaludnom, de még nagyon távolról hallottam anya hangját.
- Nem tudom, mi baja lehet a lányunknak, de el kell vele beszélgetned – szólt rá apára.
