Szerencsére Fernando jóval mögöttem lemaradva sétált, így nem láthatta a rémületet az arcomon. Minek jött ide ez a nő? Persze tudom, hogy a volt barátjáról van szó, de akkor is semmi keresni valója itt. Mire egy kicsit megnyugodtam addigra oda is értem hozzájuk.
- Jó reggelt!- fordultam feléjük. Egy köszönés félét elmormogtak, majd Anthony folytatta Nicole vigasztalását.
- Látom megint nem tudtál egyedül jönni- Fernandora nézett, aki épp az egyik széken ült, és csendben várakozott.
- Most ha lehet, hanyagolja a piszkálódását, és a fia állapota legyen a fontosabb- közöltem pókerarccal. Nem akarom, hogy megint gyengének és sebezhetőnek lásson.
Nem szólt egy szót sem csak elfordult és újra a boszorkánnyal társalgott. Leültem Fer mellé, aki biztatásként megszorította kezem. A szemben lévő fehér ajtót bámultam és a mellette lévő két testőrt. Nem sokára halk nyikorgással kinyitódott az ajtó és egy idős orvos lépett ki.
- Hogy van?- magam is meglepődtem a gyorsaságomon, hisz Anthony előtt sikerült oda érnem a doktorhoz.
- Továbbra is kómában van. Az állapota kielégítő szerencsére az éjszaka folyamán nem lépett fel újabb komplikáció- közölte.
- Mennyi ideig lehet még kómában?- érdeklődött Anthony.
- Azt nem tudom megmondani. Lehet, hogy csak pár nap, hét, hónap és esetleg év is.
- De…- nem tudtam folytatni a mondatot, mert Nicole közbe vágott.
- Bemehetnék hozzá? Tudja, már nagyon hiányzik- zokogott az orvos előtt, akit láthatólag nem hatott meg a hiszti, de azért beengedte.
Szomorúan visszasétáltam Nandohoz, aki épp egy újságot olvasott.
- Nos, mi a helyzet?- fordult felém.
- Továbbra is kómában van és nem tudni, hogy meddig - egy könnycseppet töröltem le az arcomról.
- Nyugi kislány nem lesz semmi baj. Erős srác Lewis, nem sokára már újra ébren lesz - simogatta meg a vállam.
- Remélem, úgy lesz - szipogtam. Ekkor lépett ki Nicole a szobából. Most először láttam igazán szomorúnak. Nem rég még láthatóan túl játszotta a szerepét, de most nem. Könny áztatta arccal tekintett rám, majd Anthonyhoz fordult, aki továbbra is tartotta magát és egy könnycsepp se csillant meg a szemében. Elfordítottam a fejem és a hófehér padlót bámultam. Most nem tudtam sírni, egyszerűen nem ment. Mérhetetlenül szomorú voltam. Lehunytam a szemem és felidéztem az együtt töltött időt. A fejem Fer vállara döntöttem, és próbáltam mélyeket lélegezni, mert úgy éreztem újabb pánikrohamom lesz.
- Lili – a távolból egy ismerős hang szólalt meg.
- Apa – fordultam a hang irányába és kinyújtottam kezem. Rögtön ott termet előttem majd felhúzott és szorosan magához ölelt.
- Nem lesz semmi baj- simogatta a hátam és adott egy puszit a fejemre.
- Én… félek… apa – eddig tudtam visszatartani a sírást.
- Cssss – próbált nyugtatgatni, de nem sok sikerrel járt.
- Martin, remélem sikerült elintézned a sajtót- jelent meg mellettünk Anthony, én nem törődtem vele továbbra is szorosan apához bújtam jól esett a közelsége és valahogy most nem vágytam másra csak apa közelségére.
- Elintéztem, hogy a kórház senkinek se adhasson ki semmilyen információt sem illetve még két biztonsági őr érkezet- közölte ridegen.
- Köszönöm - motyogta a kedves após jelöltem. Azt vettem észre, hogy egyszerűen nehezére esik kimondani a köszönöm szót.
- Voltál már bent nála?- érdeklődött apa.
- Még nem - ingattam a fejem – Nem volt még rá alkalmam.
- Akkor menj be most, hát, ha kicsit megnyugszol – mosolygott rám.
- Rendben – elindultam a szoba felé, a két biztonsági végig mért, majd kinyitották az ajtót.
A szoba csendes volt és kihalt. A fehér szín még jobban kihangsúlyozta ezt. Oda sétáltam az ágyához és leültem a székre. Megsimogattam a kezét, majd az arcát.
- Már nagyon hiányzol, jó lenne, ha felébrednél. Nem csak nekem, hanem a családodnak is, sőt még annak a boszorkánynak is – suttogtam – Szeretlek – adtam neki egy puszit. Pár könnycsepp végig futott az arcomon, egyenes Lewis kezére hullottak. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy nem ébred fel. Hiányzik a mosolya a közelsége, a biztonságot nyújtó ölelése.
- Fel fogsz épülni! Erősnek kell lenned – felemeltem a kezét és megpusziltam. Pár percig némán ültem mellette, és figyeltem a békésen alvó barátomat. Mivel egy újabb vizsgálat következet ezért el kellett hagynom a kórtermet, de még az ajtóból visszanéztem. Hatalmas sóhaj kíséretében léptem ki a szobából.
- Remélem elbúcsúztál tőle, mert most láttad utoljára – közeledett nem túl kedvesen Anthony.
- Tessék? – nem igazán értettem mire akar kilyukadni.
- Jól hallottad. Át fogják szállítani egy másik kórházba, és örülnék neki, ha te ott nem jelennél meg – ledöbbentem.
- De… miért?
- Semmi közöd hozzá – ott hagyott. Én pedig dermedten álltam az ajtó előtt.
- Mi a baj? – érintette meg a vállam Fer.
- Semmi vagyis… – lehajtottam a fejem.
- Lewisszal van valami?- rémülten kérdezte, de én továbbra se válaszoltam csak nemet intettem neki – így nem tudok segíteni – folytatta kedvesen.
- Nem… láthatom… többet… érted? – könnyes szemmel tekintettem fel rá.
- Már miért ne láthatnád? Minden nap bejössz hozzá is itt leszel – mosolygott rám.
- Anthony átszállítatja egy másik kórházba, és azt mondta nem fogja megmondani, hogy hova - a padlót fixíroztam.
- Ez hülyeség, nem titkolhatja el előtted – hitetlenkedett.
- Én már mindent kinézek belelő – vontam vállat.
Délután 5-ig ott ültünk a kórházban. Egész nap nem ettem semmit így kicsit szédelegve hagytam el az épületet.
- Most pedig megyünk és eszünk - jelentette ki Fernando.
- Nem vagyok éhes, inkább aludni szeretnék – az elsuhanó épületeket figyeltem.
- Reggel óta nem ettél semmit se, ne mond, hogy nem vagy éhes.
- Jó akkor menjünk, de utána szeretnék, piheni- egyeztem bele.
Egy hangulatos étterembe mentünk, ahol voltak olyan kedvesek, hogy egy eldugott kis asztalkához vezettek minket, így nem keltettünk feltűnést. Igaza volt a spanyol barátomnak, mert jól esett végre egy kis táplálékot magamhoz venni.
Visszaérve a szállodába vettem egy nyugtató fürdőt, majd Lewis pólóját magamra öltve bedőltem az ágyba, és nagy nehezen, de elaludtam.
