Mercy (Dave Franco Fanfiction)

Chapter One

-Ne haragudj, szólhattam volna, mielőtt idejövök... -szipogtam.

-Én mondtam, hogyha baj van, gyere. Elküldöm Catherint. Csinálok neked egy forró csokit és elmeséled mi történt, oké?- mosolygott majd szorosan magához ölelt.

-Köszönöm. -motyogtam és még szorosabban hozzá bújtam.

Körülbelül két perc után elváltunk, majd én mentem a nappaliba ő pedig a konyhába. Leültem a tévé elé és kerestem valami filmet, amit még nem láttam ezerszer. Miközben erősen koncentráltam, hogy találjak nézhető műsort este tizenegykor, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a lány sétál le a lépcsőn tűsarkújában, majd a konyha felé veszi az irányt. Nem tehetek róla, túl kíváncsi voltam a párbeszédre, ezért lehalkítottam a televíziót, hogy halljam, miről beszélnek.

-Most komolyan haza küldesz?! Csak azért, mert ez a kis csitri megjelent? Egyáltalán ki ez? – görcsbe rándult a gyomrom, de igaza volt. Elvégre elrontottam valószínűleg mindkettőjük estéjét.

-Nézd Catherine, ő nem egy pótlék, mint te, akit akkor hívok, ha éppen unatkozok. Elise a legjobb barátom tizenhat éve. Olyan, mintha a húgom lenne, és nekem ő fontosabb, mint bárki más. Szóval megköszönném, ha elmennél. Majd hívlak, ha ismét unatkozok. -lelki szemeim előtt láttam, ahogy kacsint, a nő pedig sértődötten elfordul, majd kiviharzik a házból, melyet egy hangos ajtócsapódás jelez.

Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és újra minden figyelmemet a nézhető műsor megtalálására szenteltem.

Öt perce keresgéltem, mikor végre megtaláltam a tökéletes sorozatot méghozzá a Nickelodeonon.

-Komolyan? Tündéri keresztszülők? Nem nőttél ki már ebből úgy kilenc éve? – nevetett Dave, mikor meglátta mit is nézek.

-Drága kedves David John Franco, ez egy olyan mese, amiből sohasem lehet kinőni. Különben meg te is nagyon jól tudod, hogyha rossz kedvem van, ez mindig felvidít. -mondandóm végén pedig kinyújtottam rá a nyelvemet, ő pedig ugyan így cselekedett ellenem majd mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

-Kérsz tejszínhabot a forró csokidra? - mondta miután végre mindketten abba hagytuk a nevetést.

- Nem, köszönöm.

-Rendben, akkor mindjárt hozom. – majd el is tűnt újra a konyhába én pedig fel feküdtem a kanapéra és betakartam magam egy ott talált pokróccal. Egy perc sem telt el, de David már vissza is jött egy tálcával, melyen két bögre forró csokoládé volt. Az egyiket oda adta nekem, a másikat pedig tálcával együtt letette a kis asztalra, majd ő is betakarózott.

-Nos húgocskám, mesélj.

Kifújtam a levegőt, majd belekezdtem mondandómba:

-Minden akkor történt amikor ma hamarabb haza értem a szüleimtől, mint előre terveztem. James ugyanis úgy tudta, hogy csak két nappal később jövök vissza, mert azok után, hogy egy hete felhívott a főnököm, hogy többet nem kell bemennem úgy éreztem, hogy kicsit haza kell mennem. Elvégre anyuék se tudtak jönni mostanság. Nem is ez a lényeg, amikor kinyitottam az ajtót, hangokat hallottam a konyhából és csendben oda mentem, de amint megláttam, hogy mi folyik ott rögtön folyni kezdtek a könnyeim. James éppen egy másik lány szájában matatott a nyelvével, aki a konyha asztalon ült... És amikor James észrevett megpróbált beszélni velem, de veszekedni kezdtünk és egymáshoz vágtunk nagyon csúnya dolgokat. Végül az lett, hogy én felmentem, össze pakoltam a cuccaim és egyenest ide jöttem. Miközben vettem fel a cipőmet még James oda jött és azt mondta, hogyha lefeküdtem volna vele, akkor ez nem történt volna meg, én pedig pofon vágtam. Majd eljöttem és most itt vagyok... - mondtam gyorsan egy szuszra, mielőtt újra zokogásba törnék ki.

David egy pár másodpercig egy szót se szólt, majd kivette a kakaót a kezemből és magához ölelt.

-Sokkal jobbat érdemelsz nála Eli. Olyat, aki vigyáz rád és megért, elfogadja, hogy rád várni kell, de tudja, hogy megéri rád várni. -suttogta fülembe én pedig ismét könnyezni kezdtem.

-Shh, hercegnő. Ne sírj. Itt vagyok és minden rendben lesz.

Itt eltört a mécses. Nem is próbáltam magam vissza fogni. Zokogtam, mint egy csecsemő és úgy kapaszkodtam Davebe, mintha az életem múlna rajta.

Nem tudom, hogy meddig sírhattam, de egy idő után már csak szipogva szorítottam őt, miközben ő is szorított magához, én pedig úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok és tényleg minden rendben lesz.

De ami ezek után történt, azt soha nem fogom elfelejteni...