Mercy (Dave Franco Fanfiction)

Chapter Ten

-Ilyennel soha nem viccelek David. Távol kell tartanunk őt Elisetől, de ettől függetlenül a lánynak tudnia kell, hogy mi folyik körülötte.

Ki lehet az az ember és mit akarhat tőlem, akitől ennyire óvni akarnak?

-Rendben, - sóhajtott Dave - de először is keressük meg.

Basszus! Vissza siettem az ajtóhoz, és úgy tettem, mint aki éppen most tette le a cipőt.

-Megjöttem! – kiáltottam és pár másodpercen belül megjelent előttem a négy fiú. Alex mosolygott, Edward arca semleges volt, Jamesén megkönnyebbülés futott át és Davidén pedig... Düh? Megkönnyebbülés? Azt hiszem a kettő keveréke.

Zavarban voltam, amiért mindenki engem nézett, ezért a padlót bámultam. Legalább nem haragszik rám egyik sem.

-Mégis hogy képzelted azt, hogy ilyen sokáig távol leszel? Főleg úgy, hogy bármikor bajod eshet!

Elkiabáltam. Dave haragszik. Nagyon.

-Sajnálom, én csak elkezdtem sétálni és gondolkodni és nem figyeltem az időt, csak amikor kezdett sötétedni, akkor jöttem rá, hogy nagyon régóta sétálok és ideje lenne vissza jönnöm... Én nagyon sajnálom, tényleg nem akartam, hogy aggódjatok értem...

-Mindegy. Menj fel a szobánkba, öt perc és ott vagyok. Beszélnünk kell. – túrt bele idegesen a hajába.

-Rendben. – tettem, amit mondott.

Fantasztikus. Ügyes vagy Elise, sikeresen elintézted, hogy haragudjon rád.

Felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát, így a szoba félhomályba burkolózott. Ledőltem az ágyra és csak néztem ki a fejemből.

Ki fog nyírni.

Kezdhetem szervezni a temetésem.

Jó azt azért talán nem, de le fog szidni, mint egy óvodás kisgyereket.

Túl gyorsan eltelt ez az öt perc és arra lettem figyelmes, hogy David benyit az ajtón. Felültem, ezzel helyet adtam a férfinak, aki leült velem szembe.

Készülj a fejmosásra Elise!

Nem mertem David szemeibe nézni csak ölemben lévő ujjaimat tördeltem.

-Ne aggódj, nem foglak kioktatni és nem terveztem veled veszekedni.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat és ránéztem.

-Tudom, hogy valamennyire még mindig haragszol rám, amiért meg se kérdeztelek, hogy el akarsz-e jönni ide, de meg kell értened, hogy miért tettem. – vett egy mély levegőt és folytatta – Azért hoztalak ide, mert veszélyben vagy. Miért vagy veszélyben? Kezdjük a legelején. Amikor két éves voltál, akkor kerültél a mostani szüleidhez, ugyanis a biológiai szüleid árvaházba adtak téged. Nem azért, mert nem kellettél nekik, sőt... Majd megszakadt a szívük, hogy ezt kell tenniük. Azonban nem volt más lehetőségük, tudták, hogy így biztonságba leszel. A szüleid meg akartak téged óvni a nagybátyádtól. Az a férfi magának akarta a képességeidet. Anyukád részéről ugyanis van benned boszorkányvér. Természetesen ezt ne úgy képzeld el, hogy össze-vissza tudsz varázsolni, hanem csak apróságokat tudsz. Láthatod a jövőt és a múltat, ha sokat fogsz gyakorolni, akkor tudni fogsz majd kisebb gyógyításokat és átkokat csinálni. Eddig azt hitte a nagybátyád, hogy meghaltál, de valahogy rájött, hogy élsz és virulsz, ezért a fejébe vette, hogy megtalál. Itt jövünk mi képbe a srácokkal. A szüleim ismerték a szüleidet, úgy ahogy én is ismerlek az első perctől fogva. Nem véletlenül védtelek meg tizenöt éve, valamilyen szinten mindig figyeltelek és vigyáztam rád. A családunk a tiédet szolgálja már évtizedek óta, úgy ahogy a többieké is. Annyi a különbség közöttünk, hogy nekünk nincs semmilyen különleges képességünk, viszont kitűnően harcolunk.