A falakon belül (TMR)// Minho

Semmi

Clara

Minho takaróstól felkapott mielőtt még egyet mukkanhattam volna. Kerek perec. Amilyen hirtelen történtek a dolgok még meg is szédültem és önkéntelenül belekaroltam a nyakába. Felkapott és én nem tehettem mást, mint az ingébe kapaszkodni, még fészkelődni sem volt erőm, éppen egy görcs ment végig rajtam. Erősen a kék ingét markoltam, a fejem elfordítottam a pillantása elől, ez túl kínos volt ahhoz, bármit is szóvá tegyek. Eszembe jutott, hogy nem először lehetek így a karjaiban, hiszen így hozhatott ki a Labirintusból is. Az arcom melegedni kezdett, persze nem a fiú miatt, csak azért, mert nem szeretem ha úgy érzem kiszolgáltatva vagyok valakinek és az, hogy a karjaiban hurcol eléggé annak tűnik. Azt hiszi nem tudok járni? Pedig tudok, nem túlságosan akarok, de tudok. Húztam a szám, nem akarok járni, mert akkor még jobban felerősödnek a görcseim, de így viszont Minho kell cipeljen. Ah, túléli. Érdekes, a múltkor panaszkodni hallottam, hogy szegény kellett cipeljen, most meg úgy tűnik meg sem kottyan neki, hogy felemeljen. A karjai erősek, persze, hogy erősek. Ez nem nekem kínos, hanem neki, döntöttem el és erősen a fiú szemébe néztem:

- Hova viszel?

A szemei sötét fényben szikráztak, ahogyan mindig, most viszont játékosság csillogott benne és valamivel kevesebb gúny. Nem váratott a válasszal, noha a válasz egyszerű volt:

- Titok.

Ráncoltam a homlokom, de Minho csak emlegette a szemöldökét, az ajka sarkán egy baljós mosoly jelent meg. Az ajkamba haraptam, ötletem sem hova megyünk, de valamiért nem aggódtam. Nem ez nem teljes bizalom, csak egy visszajelzésre alapozott reakció: valamennyire tudja mi történik velem és nem úgy éreztem, mintha most az egyszer gúnyt akarna űzni belőlem. Most az egyszer nem. Egy pillanatig élt közöttünk a szemkontaktus, majd Minho szó nélkül megindult az ajtó felé. Én viszont megragadtam erősen a vállát és kapálóztam.

- Várj, kell fájdalomcsillapító is. - motyogtam neki.

Minho megtorpant, de nem szólt semmit. Lepakolt, kelletlenül elhagytam a karjait, majd lassan léptem a Kóroncok egyik szekrényéhez és fájdalomcsillapítót szereztem. Egy pillanatig csak úgy háttal álltam a fiúnak és az ajkamba haraptam. Kínos csend volt közöttünk, én pedig nem tagadom azon gondolkodtam, hogy újra a karjaiba fog-e venni. Jaj, Clara, ezt verd ki a fejedből, nincs szükséged ilyesmire, főleg nem Minhóra, a Réten is kibírtad. Ám ez a gondolat olyan butaságnak tűnt, mikor hirtelen Minho jelenlétét éreztem a hátam mögött, éreztem a leheletét, úgy, ahogyan anno a Labirintusban. Mielőtt szólhattam volna, újra megint felkapott. A fejem egy pillanatra a mellkasára helyeztem. De csak pillanatra.

- Mióta lettél kedves? - kérdeztem ártatlanul

Minho ajka sarkán újra mosoly jelent meg, de most már határozottan gúnyos.

- Ne szokj hozzá.

És azzal az ajtó felé vette az irányt. Nemsokára rájöttem merre megyünk: az elöljárók háló része felé. A torkomban egy gombóc volt, nem kérdeztem, mert nem tudtam hogyan tegyem fel a kérdést. Beértünk a helyiségekbe, én pedig néztem, vajon melyik a fiú szobája, itt még annyira nem néztem szét. Egyszer viszont társaságunk lett. Egy elöljáró lépett ki a szobából és végignézte a jelenetünk, ahogyan Minho hősiesen a karjaiban hordoz. Ez a helyzet eléggé félreérthető. Na jó, nem eléggé hanem nagyon. Zárt végignézett rajtunk és nem mi járhatott a fejében abban a pillanatban, de erősen azon ügyködött azon, hogy ne mutassa ki az arcán ezt. Komolyan néztem rá és meglehetősen csúnyán is. De mégis Minho cselekedett határozottabban:

- Te nem láttál semmit. Ha egy szót szólsz neked annyi. - jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

Minhónak van hatalma és autoritása, ez nem titok, de remélem azért elég ahhoz, hogy ne záporozzanak rólunk a pletykák, mert akkor nem csak Zárt, hanem Minho is kap a fejére, amiért itt hősködik nekem. Zárt gyorsan bólintott és sarkon fordulva kisietett. Akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna hagynom, hogy Minho ilyen kompromitáló helyzetbe hozzon. Remélem nem akar élni ezzel a helyzettel. Nem hiányzik, hogy mindenki azt gondolja van valami, közben pedig nincs. Nagyon nincs. Semmi köztünk, csak Minho nem akarja a nyifogásom hallani és inkább csinál valamit. Minho kínlódott kinyitni a szobája ajtaját, így kicsit előre hajoltam és kitártam én az ajtót. Pillanatok alatt bent termettünk, a fiú most már a lábával lökte be. A lazaság, amivel tette, az, hogy rá egyáltalán nem hat a közelségünk, bosszantott és keményen néztem rá, egyenesen a szemébe: 

- Maradjunk annyiban, hogy te sem láttál semmit és én sem láttam semmit, nem vittél ide és nem alszom az ágyadban.

Az arcán valami átment, az ajkába harapott, így egy pillanatig meg sem szólalt. Az arcvonásao megkeményedtek, de továbbra is a szemembe  nézett. Bosszús lett, nem értettem miért, ez nyilvánvaló, amit kijelentettem, nem fogjuk ezt szétkürtölni. Talán úgy érzi, hogy ez neki sértő? Hát sajnálom, de ez van, én nem fogok tágítani.   

- Értettem. -morogta halkan. 

A szobája kicsit volt, csupán egy ággyal és egy szekrénnyel, mégis, annyira ismerős volt, ilyesmi volt a szobám a Réten is. Keserű lett a torkom a gondolattól, azon a helyen halott vagyok. Az ágyhoz értünk, pont, mikor akartam szólni, hogy letehet. Olyan mérges volt az előbb, hogy azt hittem elejt szándékosan. Már belecsimpaszkodtam az ingébe biztonság kedvéért, deakkor azt láttam, hogy feltérdel az ágyra és lassan tesz le. Ráncoltam a szemöldököm, ez a fiú ma csak összezavar engem, mindig a nyers erő és a logika, de most mégis kifordul magából és tud lassú lenni, tud érezni. Az arcom vörösödött akaratom ellenére, nem tehetek róla, a helyzet adja. A lábam az ágyat érte és az ajkamba haraptam, a mozdulat nem volt durva, de most nehezemre esik minden mozdulat. A karjai eltűntek körülöttem és a fiú letett. Nem érdekelt mennyire butaság tőlem, de nyomban elnyúltam az ágyon, aztán vettem csak észre, hogy Minho furán néz rám. Láttam a habozást a szemében, hogy leüljön-e az ágy szélére vagy sem. De aztán ellépett a saját ágyától és leporolta magát. Kínos volt a kialakult helyzet, mondanom kellene valamit. 

- Minho... -kezdtem bele azt sem tudva mit akarok

Meg kellett volna köszönnöm, de túl büszke voltam. A szemei engem pásztáztak, várták nagyon, hogy elismerjem a kimondatlant. Kihúztam magam és egy gúnyos mosoly varázsoltam az arcomra inkább. Majd talán később megköszönöm, de most nem kap semmit. 

 -Éld túl nélkülem ma odakint. -fejeztem be egy vigyorral. 

Minho elmosolyodott és keresztbe tette a karjait, a bicepszei jobban látszottak így, hát, volt mivel elhozzon idáig az tény. Nem sokáig mertem sokáig viszont az izmait nézni, hiszen ez a fiú olyan mint egy Visító, nem szabad levenni a szemed róla sokáig. A szemeink találkoztak és úgy tűnt vége a kínos pillanatnak, Minho önmaga és kész felvenni a kesztyűt. 

- Menni fog.  

Author's note: én még élek.