Ne felejts el... (Felfüggesztve)

Augusztus 31. (Hétfő)

Nagyon várom ezt az évünket a gimiben. Már csak egy nap és ott ülök tizedikesként a suli padban. Ebben az évben 12-en leszünk összesen, mert nagyon sokan elmentek, elköltöztek. Köztük a volt barátom is Márk.

Még mindig nagyon nehéz és borzalmasan szeretem és nagyon hiányzik. Nyár elején mondta el, hogy el kell költöznie New Yorkba, mert az apját előre léptették a munkájában és ezért menniük kell. Igaz, hogy közösen döntöttünk, hogy nem akarunk távkapcsolatot, de én rá jöttem, hülyeséget csináltam, de félek, hogy már mindegy. Már biztos talált valakit és nem is emlékszik Rám. Lehet,hogy nem is hiányzom neki, de nekem Ő borzalmasan. Mintha hiányozna a másik felem. Mindig is szerettem és nekem Ő volt az igazi. 2 évig járunk, nekem legboldogabb 2 évem volt.

Ma van 3 hónapja,hogy reggel felhívott, remegett a hangja a telefonban és mondta, hogy gyorsan találkozzunk a parkban a szokásos padunknál. Rohantam ahogy tudtam a parkba. A padunk a park közepén volt egy óriási fa tövében. Mikor odaértem, akkor Márk már ott volt.

Ahogy meglátott odaszaladt hozzám és szorosan magához ölelt. Nem értettem semmit. Hirtelen elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, majd megcsókolt. Szenvedélyes csók volt, de akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó. Elváltak ajkaink és intett a fejével, hogy üljek le.

-Mondani akarok valamit! -megint ugyan úgy remegett a hangja mint a telefonba. Féltem és nem tudtam, hogy mire gondoljak.Nem tudtam meg szólalni sem.
-Elköltözök New Yorkba. Apám megkapta az előreléptetését és nekem is muszáj mennem, de ne aggódj. Megoldjuk valahogy!-annyira letaglóztam, hogy köpni - nyelni nem tudtam.

Először azt hittem, hogy viccel, de láttam, hogy milyen komolyan néz Rám. Egyszerűen előtörtek a könnyeim és a mellkasának dőlve sírtam, Ő meg a hajamat simogatta és próbált nyugtatni.

Még akkor eldöntöttük, hogy szakítunk, ami részemről nagyon nehéz volt. Azóta is bánom, hogy mit tettem.Márk a búcsúnál csak ennyit mondott, az a jelenet azóta is a szemeim előtt van.

"Felálltunk a padról. Én még mindig könnyes szemekkel néztem Rá. Szorosan magához ölelt, akkor, ott és utoljára és a fülembe suttogta: "Nagyon szeretlek és ez örökké így lesz!" Még utoljára visszafordult és csak ennyit mondott "Sajnálom!""-és elment... örökre. Ott álltam a park közepén összetörve és a könnyeim utat törtek maguknak. Összeroskadtam a földön és csak sírtam. Nem érdekelt, hogy koszos lesz a fehér nadrágom; nem érdekelt, hogy megnéznek az emberek; nem érdekelt mit gondolnak Rólam. Csak sírtam és figyeltem Márk távolodó alakját. Odaakartam szaladni hozzá és visszatartani, hogy ne menjen el és maradjon velem, de nem ment. Csak ültem a földön és zokogtam."

Mira és Zoé találtak Rám, mert meglátták a BMX-em a deszka parknál, ami a park mellett van. Ők segítettek át a sírós, depis, "semmi nem érdekel" korszakomon. Sok mindent köszönhetek nekik. Segítettek megszabadulni mindentől, ami Márkra emlékeztetett; segítettek stílust váltani és próbálták elfelejtetni velem Márkot, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy Márkot elfelejteni nem lesz könnyű, sőt... De érzem, hogy ez az év teljesen más lesz. Próbálok nem gondolni Rá! Persze ez szörnyen nehéz...