Ne felejts el... (Felfüggesztve)

Szeptember 4. (Péntek)

Reggel nagyon korán ébresztett a telefonom, hogy suli előtt még legyen időn elmenni Hellához.Pislogtam párat, majd kikapcsoltam az ébresztőmet. Félig csukott szemmel elindultam a fürdő felé. Sietősen lefürödtem, felöltöztem (fekete szaggatott farmer, fehér haspóló, kék FullCap-pel és a kék tornacipőmmel) és már indultam is Helláékhoz.     

Hívtam a liftet, de csak nem jött ezért inkább leszaladtam a lépcsőn elindultam gyalog Helláékhoz. Kihalásztam a telefonomat a táskámból. Benyomtam a hívást és a fülemhez emeltem.

-Szia Szasza! Bocsi ha felébresztettelek, de azt gondoltam, hogy délután elmehetnénk Robihoz a kórházba.-szóltam bele remegő hanggal a telefonba.

-Te mindig ilyen korán kelsz? -sóhajtott bele a telefonba Szasza. Neki még akkor is cuki a hangja, ha éppen egy másodperccel ezelőtt ébresztették fel.

-Nem nagyon, de már úton vagyok. Megyek Hellához.

-Mehetek én is? -amikor befejezte a mondatot kellett egy- két másodperc míg leesett ,hogy mit mondott. Velem akar jönni! Annyira boldog lettem, hogy még válaszolni is elfelejtettem. -Vagy csak zavarnálak? -kérdezte.

-Dehogy! Épp ellenkezőleg! -mosolyogtam és egyszerűen nem bírtam abba hagyni.

-Oké! Akkor találkozunk pár perc múlva Helláék előtt! -tette le a telefont Szasza. Már ott állt az épület előtt mikor én oda értem és nyitva volt a bejárati ajtó.

Mosolyogva odaléptem hozzá. Ő pedig azzal a zavarba ejtő mosolyával köszöntött.

-Szia Lia… -közelebb lépett hozzám és szorosan magához ölelt. Jól esett, hogy a karjaiban tartott és hogy a hátamat simogatta. Miután elengedtük egymást, beléptünk a tíz emeletes ajtaján.

-Te is hallod, hogy valaki kiabál? -suttogtam Szaszának, mikor beléptünk.

-...

-Szakítani akarok! -kiabálta egy ismerős hang.

-Képzeld el, én is! -ordított Bence és elkezdett lefelé rohanni a lépcsőn.

-Összevesztetek? -néztem rá. Válaszra sem méltatva, ki rontott az ajtón. Szaszával döbbenten összenéztünk, felrohantam a lépcsőn és bementem Helláék lakásába.

-Összevesztünk...-közölte sírva. Az ágyán ült és szomorúan nézett Rám.

-Min vesztetek össze?

-Nem akarok róla beszélni! -törölte le az arcáról a könny cseppeket. -Különben hogyhogy itt vagy?-nézett rám.

-Úgy gondoltam, hogy délután elmehetnénk Robihoz a kórházba, meglátogatni. Jössz te is?-ecseteltem neki a tervet.

-Csörög a telefonod! -mutatott rá a telefonra szomorúan. Rá néztem a kezemben villogó,  lehalkított IPhone-ra, de ismeretlen szám hívott.

-Helló Lia! -szólt bele egy ismerős hang. -Szasza vagyok. Mi már a suli udvarán vagyunk Bencével Megkérdeztem tőle,  hogy jön-e velünk Robit meglátogatni és igent mondott.

-Öhm...okés! Mi még itt vagyok Helláéknál. Én is megkérdeztem, tőle, hogy szeretne-e jönni, de még nem válaszolt.

-Szerintem induljatok! -szólalt meg aggodalmasan hangon.

-Jó! Azonnal indulunk! -tettem le remegő kézzel a telefont.

-Ki volt az? -nézett rám kisírt szemmel Hella.

-Szasza... az előbb azt kérdeztem, hogy eljössz- e velünk Robihoz, a kórházba.

-Velünk?! Ki jön még? -lepődött meg.