Ne felejts el... (Felfüggesztve)

Szeptember 10. (Csütörtök)

Reggel felduzzadt, vérvörös szemekkel ébredtem. Gondolom a tegnapi rengeteg sírás nem tett túl jót. Szóval ezt a reggel is egy kis hisztivel kezdtem. Szerencsémre anyu itthon volt, így Ő segített egy kicsit. Vagy fél kiló alapozót felkent az arcomra, de szerintem még így is látszódott, de már nem nagyon volt arra időm, hogy ezzel foglalkozzak, mert nagyon késésben voltam.

Gyorsan felkaptam egy fekete “forover alone” feliratú felsőt, egy fekete térdén szaggatott farmer nadrágot, a fekete deszkás cipőmet választottam hozzá és felkaptam a fekete FullCap sapkámat. Igazi depis lettem, de belenéztem a tükörbe és a hangulatomat tükrözte a ruhám, szóval minden rendben.

    Beléptem a suliba és felszaladtam a szekrényemhez, mert benne maradt a fizika cuccom és az volt az első óránk. Épp csengetésre estem be a terembe és utánam csapta be az ajtót a tanár. Gyorsan levágtam magam Szasza mellé, aki eléggé semmit mondó tekintettel nézett Rám. Lehajtottam a fejem és végig aludtam az egész órát.

Amint megszólalt a csengő kirontottam a teremből a szekrényemhez mentem, bedobáltam a cuccaimat és pont az órán készített firkálmányomat ragasztottam ki a szekrény ajtóm belsejébe, mikor mellém lépett valaki és becsapta a szekrény ajtóm.
-Most mi bajod van?! -forgattam a szememet Mirára, aki összefont karokkal állt előttem és engem méregetett.
-Velem minden rendben van! Ellentétben veled! Mi ez a emós öltözet? -nézett Rám kétségbe esett tekintettel, de mégis mintha mérges lenne. Én csak megvontam a vállam. -Én tényleg kezdek aggódni érted! Egy lány nem sír egy fiú miatt! -a tekintete lesajnálóvá vált.

-Ha tényleg a legjobb barátnőm lennél, akkor megértenél. -ezzel berontottam a terembe és épp csengettek, így csendben elfoglaltam a helyemet. A hátra lévő órákon végig firkáltam és el voltam magamban. Se Szaszáék, se Zoé nem hozta fel a tegnapit. Igazából alig beszéltem velük pár szót. Nem volt kedvem senkihez sem. Csak haza menni és az egész hétvégét a szobámba tölteni a gondolataimmal és az elmúlt időkkel, de ez nem nagyon jött össze. főleg, hogy még csak csütörtök van.

Délután az ágyamon ültem és a falnak dőltöttem a hátamat. Az ölemben a laptomon épp a “Dave and Mike esküvőhöz csajt keres” c. filmet néztem, mikor megcsörrent a telefonom és Zoé neve villogott a kijelzőn, de kinyomtam. Még mindig nem érdekeltek a barátaim, mert nem értettek meg. Gondolom mindenkinek volt már ilyenje, hogy nincs kedve semmihez az ég világon.

Épp megint belemerültem a filmbe, mikor újra csengett a telefonom, de most Szasza volt az. Csak néztem a villogó nevét, de nem tudtam eldönteni, hogy felvegyem -e vagy nem, de mire úgy döntöttem, hogy fel kéne venni, addigra feladta a hívogatást. Ez után kikapcsoltam a telefonom és folytattam a filmezést. Már majdnem vége volt a filmnek mikor valaki csengetett. Kiszaladtam a szobámból és a kaputelefonért nyúltam.

-Igen? -szóltam bele unottan.
-Lia… Beszélnünk kell! -hallottam meg Áron hangját a telefonban.
-Honnan…
-Ez most nem érdekes! -szakított félbe. -Lejössz vagy felengedsz?
-Muszáj? -nyafiztam.
-Igen! Beszélni akarok veled!
-Gyere… -nyomtam meg a kapu nyitót és visszasétáltam a szobámba. Bekapcsoltam a telefonom 9 nem fogadott hívás: 1-szer Mira; 3-szor Zoé megint csak 3-szor Áron és 2-szer Szasza?! Mi bajuk van? Máris a legrosszabbra gondoltam… volna, de valaki kopogott a bejárati ajtón.

-GYERE…-ordítottam ki a szobámból. Féltem, hogy nem hallotta meg, de pár másodperc múlva becsapódott a bejárati ajtó.
-Merre vagy?
-A szobámban… -forgattam a szemem és a filmem végét próbáltam befejezni, de ekkor bejött Áron a szobámba és leült mellém az ágyra.

Elkezdte nézegetni a szobámat, de megakadt a szeme az egyik falomon, ami tele van képekkel. A legtöbb képen Zoéval, Mirával és Hellával pózolunk. Például a múlt évi mikulás bulin, az évzáron, nyáron a tengerparton (együtt mentünk nyaralni Horvátba) és nyáron Hella szülinapi buliján. Mindegyiken olyan boldognak nézek ki pedig az volt az életem legrosszabb nyara. Márkkal rengeteg közös tervünk volt arra a nyárra, de Ő elment és így nem tudtuk megvalósítani egyiket sem. Ahogy ez eszembe jutott megint elfogott a síró görcs, de itt volt Áron és előtte nem akartam sírni.

-Miért jöttél? -kérdeztem lehajtott fejjel és a körmömet piszkáltam.
-Hát pont ezért… Rossz kedved van! Nem akarsz senkit látni és senkivel nem akarsz beszélni és ez így nagyon nem jó! Nem tudom, hogy mi van veled és nem muszáj elmondanod, de ha elmondod azzal csak magadon segítesz. Bármi bánt…Nincs olyan amin nem lehet segíteni. Hagyd a barátaidnak, hogy segíthessenek neked… -rengetek minden megfogalmazódott bennem, de inkább nem szólaltam meg. -Naa.. -lökött meg a vállával.

-Volt egy barátom, Márk… -kezdtem bele a történetembe, Ő pedig csak ült mellettem és hallgatott. Ott volt nálam több mint 3 órát és mindent elmondtam neki, azt hogy milyen volt a kapcsolatunk, aztán, hogy hogyan szakított velem és a rémes nyaramat… mindent.

Megint bőgtem egy sort, de Ő az egyetlen barátom, aki megértette, hogy min megyek keresztül. Rengeteget beszélgettünk és még ilyen állapotban is megtudott nevettetni. Nagyon sokat segített az, hogy itt volt mellettem. Igaz, hogy egy napon vesztettem el a legjobb barátnőmet Mirát, de lett egy másik, aki megért, vicces és minden helyzetben megnevettet, figyel Rám és bármikor lenne ideje Rám (ezt azzal is bizonyította, hogy a csütörtök délutánját/estéjét nem a haverjaival töltötte, hanem velem.). Miután végleg elment akkor jöttem rá, hogy Mirára úgysem fogok tudni túl sokáig haragudni és hogy tényleg nincs olyan amin egy barát ne tudna segíteni. Nagyon jól esett, hogy ott volt velem valaki és tényleg érdekelte, hogy mi van velem.