Üzenem neked: fáj ☯ 62

I

Nem gondoltam volna, hogy ő bánt meg.

Szürke az égbolt,

elkeseredett.

Egy hintaszékből nézve, mégis

hívogató.

Ahogy azt szeretné,

halványuljak el,

a szomorúságban;

s tartok szívesen vele.

Kétségbeesett légy verdesi az ablaküveget.

Nem jutsz ki, barátom,

ez csapda.

Igazából te sem tudod, mi a jó neked,

míg egyik meg volt,

el nem veszted.

A kémény füstje lomhán gomolyog az űr felé.

Nem tudni sokat arról a térről.

Csak, hogy üres.

Na, meg csendes.

És hideg, persze.

A végelláthatatlan mindenség, hol senki, semmi nem zargat.

A légy eltűnt.

Ni, megint itt van!

Minden teljes.

A könnyek mardosta szem,

ziháló lélegzetvétel.

A szürke lélekszipoly,

a szabaduló jószág.

A csalódottság,

a csontig hatoló borzongás.

... azok, akik szívtelenek, egyszer túlzottan szerettek.

Hol vannak a falaid?

Lassan őrülsz meg, élvezd ki!...

Szegény légy!, belefulladt a vérbe.

Legközelebb takarítsd fel a mocskod,

tedd el a zsilettet!

☁ one cut - never ending ☁