Üzenem neked: fáj ☯ 62

N

Nehéz megfogalmazni, miért vártam egy találkozást ennyire.

Talán, mert bíztam benne.

Ő megért.

Az első adandó alkalommal lelépett.

Mindaz, amit az idő múlásával felépítettünk, egy szempillantás alatt dőlni látszott.

Kiszürkülünk.

S talán ez így van rendjén. Nekem kellene megtanulnom végre, ennyire nem ragaszkodhatunk a másikhoz.

Magunk menthetjük meg saját magunkat.

Nehéz beletörődni, mindazonáltal valahol látható volt, veszélyben van a helyem.

A fontossági ranglétrán.

Csak meg kellene állnunk, nézni a zuhanást, mert amíg tart, csodálatos. Akkor fáj, mikor már arccal érezzük a talajt.

Azt hittem, egy titok közelebb vonja az embereket egymáshoz. Minket eltaszított.

Már nem vagyok ugyanaz számára. Jóllehet, felszabadultabban létezik a társaságomban, mégis...

Olyan más.

Erre vártam ki tudja, mióta. Régen találkoztunk. És milyen ironikus a helyzet, tudatalattim, mint valami figyelmeztető hatása után,

már nem akarok.

Akkor könnyebben megbocsájtanák, ha a szokásához hívem meglátogatna holnap, az ünnepek utolsó napján.

De nem teheti. Megint nem ér rá.

Talán természetellenes volt az a szoros kötelék, mi unokatestvérek közt volt. Lehet.

Ezért a sors tett is ellene.

Csupán egy pici boldogságom volt... Hmm, nem vagyok féltékeny; azt hiszem, fáj.