Üzenem neked: fáj ☯ 62

O

Mikor tudod, hogy igazán erős vagy?
Ha egy hetet össze vagy azzal az emberrel zárva, aki megtanított érezni. Szenvedni. Fájni.
Túlélni.
Rengeteg sebesülés, vérzés, fuldokolás, sírás, változás és forradás után a visszatérés olyan furcsa érzés. Talán nem is teljes. Elvégre azok a hegek, amelyek csontfehér bőrünkön virítanak, a kék – zöld foltok már soha nem tűnnek el, ottmaradnak, mint egy emlékeztetésképpen.
Örökké emlékezni fogsz a pillanatra, mi, mikor, hogyan történt. Az első szerelem felejthetetlen, még ha nem is dédelgetsz szíved mélyén kellemes emlékeket az illetőről...
De fogsz, idővel – ígérem.
Volt egy kis kihajlongásom a hét elején. Ijesztő és szürreális volt visszahallani, ahogy valaki más szemszögéből történtek a dolgok, azt, hogy mosolyogtunk, és miután belém hajtott síelés közben, tíz percet egymás mellett ültünk, nevetve, beszélgetve. Hogy nem akartunk felállni.
Talán tényleg így volt. Mindketten leengedtük a falainkat, és eljátszottunk a gondolattal, mi lett volna, ha... De sajnos, vagy nem sajnos, az élet döntésekből és következményekből áll, így tudtam, a tény, hogy visszautasított régen, nem változhat; és tudta, az, ahogy velem bánt, nem felejthető el, tehető jóvá egyetlenegy bocsánattal.
Jól voltam. És elnéztem neki. Úgy értem: mindent.
Végleg megbocsátottam.
És azon a délutánon, amikor összetört a mécses, amikor hárman sírtunk a zuhanyzóban, azt hiszem, egy alternatív világot engedtem el, egy álmot, kettőnkről. Nem hazudom, hogy ne hiányozna, de már másképp – s nem úgy, ahogy annak idején.
Már csak azt remélem, ahogy a barátaival jóban lettem, vele is összeszokhatok majd, és nem érzem kínosnak a helyzetet. Nem kellene, hogy az legyen. Egyikünknek sem.
Tulajdonképpen számos köszönettel tartozom neki, pozitív értelemben. Már az sem zavar, ha mást kedvel.  Egyszerűen azt kívánom, hogy sikerüljön, és jöjjön össze a lánnyal. Legyen boldog. Találja meg a maga mellé illő párt, aki a kellő időben mellette van, felvidítja, lelket önt belé, megnevetteti. Akivel egyazon pillanatban tud viccelődni és komolyan beszélgetni. Megérdemli!
A múlttal ellentétben nem szeretném, ha bármi rossz történne vele. Hiszen olyan sok apróság és nagyobb dolog vár viszonzásra, amit tudom, soha nem leszek képes eléggé visszaadni. Cserébe legalább nem utálom – de ez is édes kevés.
Megtanított merni, szeretni, a hibáimat beismerni, számos zenével ismertetett meg, szabadságot kölcsönzött, amit nálam felejtett, új barátságokat adott és egy jövőt.
Ha ő nincs, végképp lemondok minden fontosról az életemben, és nem realizálom, hogy egész végig az orrom előtt volt.
Ahhoz, hogy valaki kezébe vegye a pengét, nem kell nagy erő. A vágáshoz? – annál inkább. Ez érthető bármilyen formában, nem csak szó szoros értelmében.
Eddig fogalmam sem volt róla, mihez szeretnék kezdeni. Merre találom a nekem szánt utat, mit kellene csinálnom a boldogsághoz? Ami kezdetleges hobbiként indult három éve, majd megszakadt, ismételten a felszínre tört, és hivatásméretűre nőtte ki magát.
Az írás. Nekem mindent jelent. Valami újat alkotni, az ihletben fürödni, együtt sírni, nevetni a szereplőkkel, akik a szívedhez nőnek időközben, az érzelmek merítése a való életből, ahogy egy másik világba ruccansz ki, a kikapcsolódás... gyönyörű!
Csak azt sajnálom, ezért nem mondhatok köszönetet.
(Mármint hosszasabb magyarázkodás, értetlenkedés, magyarázkodás, értetlenkedés és értetlenkedés nélkül.
Bár, remélem... sejtem, ez valahogy eljut hozzá.)
... köszönöm, D! Minden jót.

A mi számunk...