Üzenem neked: fáj ☯ 62

N

Nincs tulajdonképpen. Nincs valójában. Nincs igazából, nincs jóllehet. Semmi kertelő szó, ami elvonhatná az ember figyelmét a valóságról.
Szenvedtem, mert szerettem. És talán azzal, hogy egy illetéktelen személynek tartogattam a helyet az életemben, én is elpusztítottam valaki mást. Nem tudhatom.
Már nem is érdekel. Néha egyszerűen megállok a tükör előtt, mély lélegzetet veszek, mielőtt felvenném a pontosan kirajzolódó alak szemkontaktusát, és megkérdem:
Mikor tették ezt veled? Mi volt az utolsó mozzanat az életedben, ami kiváltotta ezt az egészet? Már az előtt is ilyen üres voltál, hogy szembefordultál a pokollal, vagy esetleg utána történt? Miért? Hogyan? Tényleg nem érzel már semmit sem?
Nem sírok. Nem tudok. Csak rohanok és rohanok az egyre csak szűkülő úton, de nem látom a fényt, hogy vége lenne.
Kilábaltam a szenvedésből, hogy egy nagyobb hullámmal törjön rám a keservesség. Az ostora csattan a hátamon. Pofon vág.
És azt mondom: rajta! Tegye... tedd... tegyétek – ti, valamennyien – tönkre mindazt, amit felépítettem, csak próbáljátok meg, mert már semmim sincsen! Én fogok nevetni, mikor bántani akarnak, de a visszájára sül el az egész.
Talán jellemem gyengesége abban rejlik, amiben az erőssége is: nem érdekel. Már. Vagy még mindig nem... Betegség, fájdalom, hibázás – szépen lassan lebbennek fel csontos vállamról a terhek, ahogy veszítem el az elszántságot, hogy ebben bizonyítsak.... magamnak, valakinek legalább... és ne valljak kudarcot.
Egy életcélom van, csupán egyetlen egy. Aminek teljesítésébe belefogok hamarosan. A folyamat aligha tarthat három évnél tovább.
Azután annyi. Ha befejeztem, nem tudom, mi lesz.
De már csak az az egy dolog érdekel, más nem.
Mert belefáradtam, hogy minden éjjel én legyek ébren, én álljak két kereszttűz közé, és akadályozzam meg a katasztrófát, én tartsam életbe a sérülteket, s ha még lenne bennem egy csepp jóság, hagyjam, hogy kiszipolyozzák belőlem. Fárasztó, összezavaró, mikor a könnyeket látom mások arcán, mikor tudom, ugyanezt kellene tennem, de nem megy. Az önbecsülésem, a tartásom, a lényem nem engedi. És néha, ha merész vagyok, ha elképzelem, hogy van élet a célom után is, megkérdezem magamtól:
Szerinted lesz valaha bárki is, aki megpróbálna segíteni rajtad? Aki tudna? Aki elnyerné a bizalmadat? Aki nem verne át? Aki óvna? Aki úgy vigyázna rád, ahogy azt csak a kitalált szereplők teszik, mintsem a lélegző emberek?
És te hagyni fogod? Akarni fogod? Vagy bezárkózol újra, ismételtem?
Egyszer a saját tudatod elnyel majd, nem enged. Csak rajtad áll, vagy bukik, ez mennyi ideig fog tartani, hogy mikor szabadulsz. Hogy szabadulsz – e.
De hisz a sötét... Annyira szereted.
Annyira szereted, hogy magad is azzá váltál.
Nem segíthetnek, már nem is engeded.
A sötét.
Szereted; de nem is tudod igazán, milyen szeretni.
Csak ezt az érzést ismered.
A sötétet.