Üzenem neked: fáj ☯ 62

G

"Ha elmondom, utána mindig átbasznak. Valaki, előbb, vagy utóbb."

- De miért nem adod ki magadból? Segít. Meglátod, mindez felgyülemlik, és majd kirobban belőled.

- Tizenkét évig nem történt meg, szerintem egyhamar nem fog.

- De miért nem mondod el? Félsz?

- Nem.

- Akkor rossz emlékeket idéz benned?

Választási lehetőségek lecsökkenése gyanánt:

- Igen...

☹

- Unom, hogy egy ilyen szép lány, mint te, elégedetlen magával. Annyi minden irigylésre méltó van benned.

És még több, ami nem.

- Kinek akarsz megfelelni: másnak vagy magadnak?

Csend. Mert nem tudom.

- Magamnak.

☹

- De az ilyet el kell mondanod. Így nem tudjuk, ha bajod van.

- Nem számít.

- Ó, akkor az sem számítana, ha esetleg emiatt öngyilkos lennél?

- Nem. (kérlek!)

- Miért?

- Ha azt akarom, akkor nincs miért szomorkodnotok. (talán, mert a döntésem nem körülöttetek forog, amennyiben úgy határoznák, saját megítélésemből tenném!)

- Akkor az sem számítana, ha én halnék meg? Nem sírnál?

- Ez más!

- Mégis mitől lenne más?

- Mert... csak.

Az a probléma, egyesek nem értik, milyen elcseszett is vagyok.

Csak szívességet tennék a világnak.

☹

Valami olyasmit tudtam meg, ami megváltoztatta a nézőpontomat.

Hittem benne.

Én szégyelltem magam, amiért az esetleges hibát feltételezhetőleg én követtem el...

Azután, pár órával később, az illúzió újra összetört.

Odalett.

Nekem volt igazam.

Itt mindenki átver mindenkit.

Barátság?

Csoda, ha létezik.