writer, or more? // l.s

4

Heyy
Gondolom sokan várták már ezt a részt, bár nem ígérem, hogy minden benne van aminek kéne ;)
Majd a következő az lesz.
Jó olvasást !

All the love .xx

•••••

Lassan, kimért mozgással sétál az asztal felé, ám a széket megkerülve egyenesen az asztallapra ül le, szédítő lazasággal. Csupán szájtátva figyelem mozgását, amit eddig csak képeken és videókon volt szerencsém látni, most pedig... Itt áll tőlem körülbelül tíz méterre, életnagyságban.

Akaratom ellenére érzem, ahogy szemeim nedvesek lesznek, ami ellen úgy próbálok tenni, hogy felfele pislantok. Sebtiben körbepillantok a termen, de senki sincs mögöttünk a sorban. Hirtelen ledöbbenek, de aztán meglátom a csukott ajtót, ami azt jelenti, csapatonként engedik be az embereket. Ennél jobb nem is lehetne; utolsó vagyok a sorban, tehát azt jelenti, Louis-val majdnem egyedül leszünk a könyvekkel teli teremben.

Figyelmemet mostantól csakis neki szentelem, miközben látom, ahogy Troye a telefonját elővéve fényképezi diszkréten Louist.

- Mit művelsz? — bököm meg a felkarját, mire szeme sarkából rámnézve felel, telefonját még mindig arca előtt tartva.

- Gondoltam mivel te sokkban vagy, lekapok pár pillanatot, csak hogy legyen mivel teleplakátolni a szobád falát — von vállat, mintha ez egy mindennapi esemény lenne. Úgy döntök, nem válaszolok semmit, hiszen igaza van, a telefonomat sem lennék képes elővenni.

Louis csodásan néz ki. Gyönyörűbb, mint akármelyik képen, vagy videón. A haja tökéletesen van elrendezve, kuszán belőve a "most keltem fel" hatást érik el a tincsei, bár mindenki tudja, hogy legalább fél óra munka volt ilyenre megcsinálni. Sötétkék, szinte fekete zakója úgy áll rajta, mintha csak ráöntötték volna. Halványrózsaszín ajkai néha lágy mosolyba húzódnak, ahogy odamegy hozzá a soron következő ember. Innen még a kis ráncait is látom a szeme sarkában, amiket eddig csak remélni tudtam, hogy valaha látni fogok.

Időközben egyre közelebb kerülünk az asztalhoz, engem már levert a víz, a tenyerem izzad, a kis ajándékszatyrot pedig folyamatosan átrakom egyik kezemből a másikba. Annak örülök, hogy még nem bőgtem el magam, bár ez betudható annak, hogy tulajdonképpen le vagyok most sokkolódva.

A létszám egyre csökken, a sor egyre rövidebb lesz, én pedig előrébb kerülök. Már csak három ember választ el az álmomtól - mondhatjuk így is, nemde?

Egy óvatlan pillanatban felnézek Louisra, mivel eddig ránézni is féltem - nem tudok rájönni, hogy miért -, ő pedig pont akkor mosolyog rám. Lábaim azonnal felmondják a szolgálatot, majdnem összeesek, a külvilágot már alig fogom fel, csak annyit tudok, hogy életem szerelme rámmosolygott.

Könnyeimet már észre sem veszem az arcomon, szinte természetesnek tűnik, hogy fél óra elmúltával is folyamatosan folynak. Gyorsan benézek újra az ajándékok közé, de minden megvan, csakúgy, mint reggel.

Az egyik őr szól, hogy még tíz percünk van, amíg a következő csapatot beengedik, ezzel egyidőben pedig az utolsó előttem lévő lány is távozik a sorból. Már tényleg csak négyen vagyunk; az őr, aki az ablakon bámul kifele, nem törődve semmivel, Troye, Louis, és persze én. Ami csak egyet jelent. Odamegyek hozzá. Ám mielőtt tervemet megvalósítanám, Louis leugrik az asztalról, a szélének támaszkodik, és lágy, mégis férfias hangon szól hozzám, amitől az összes sejtem felmondja a szolgálatot:

— Szia, édes!