writer, or more? // l.s

19

Haliii

Itt is van a következő rész, ahogy ígértem, siettem vele, és huh azt hiszem ez a leghosszabb eddig. Kicsit kusza lett, de a további részekkel tiszta lesz minden (legalábbis terveim szerint)

Jó olvasást, ne felejtsetek el kommentelni !! :)

All the love .xx

- Arra gondoltam, hogy süthetnénk valamit együtt – mondja, miközben fejem a mellkasán pihen, kezeimet pedig a dereka köré fonom. Lágyan nézek fel rá, szemeim pedig felcsillannak, mindig is szerettem sütni, vagy akár főzni.

- Palacsinta? – kérdezem izgatottan, majd gyorsan fel is ülök, amivel csak azt érem el, hogy Lou felkeljen a kanapéról, és a térdem alá nyúlva, menyasszony pózban kapjon fel. – Louis, neee – mondom hangosan, majd elkezdek nevetni, ahogy velem a karjaiban sétál a konyhába.

A végén a konyhapultra rak fel, és kérdőn néz rám.

- Mi is kell a palacsintához? – először azt hiszem csak viccel, de miután öt másodpercig komolyan néz rám, kitör belőlem a nevetés.

- Szerintem te vagy az egyetlen 24 éves, aki nem tudja, mi kell a palacsintába – kuncogok halkan, majd leszállva a pultról kezdem el nyitogatni a szekrényajtókat, a lisztet, cukrot, és további hozzávalókat keresve.

Miközben már a tésztát keverem, észreveszem, hogy Lou eltűnt a konyhából, de ugyanakkor meghallom a nyugtató zenét a nappali felől, majd hirtelen két kart érzek a derekam köré fonódni.

- Kész vagy? – kérdezi halkan, miközben elkezd ártatlan puszikat hinteni a nyakamra, amik egy idő után nedves csókokká válnak. Keze fogása egyre szorosabb a derekamon.

- Igen, már csak meg kell sütni őket – mondom ugyanolyan halkan mint ő, próbálva nyögéseimet visszafogni, bár elég nehéz, amikor ilyen dolgokat csinál.

- Akkor hagyjuk pihenni a tésztát – veszi el a kezem a fakanálról, miután egy vörös foltot szívott a nyakam bal oldalára.

- Lou – nyögök egy aprót. – A palacsinta tésztának nem kell pihennie – csukom le a szemem, kezeim pedig utat találnak a selymes hajába, amibe lágyan beletúrok, meghúzva egy-egy tincset. Louis felmordul a hátam mögül, majd egy nem várt mozdulattal a fenekemnek nyomja magát, derekamat pedig még szorosabban fogja, hogy egy helyben maradjak. Szemeim azonnal kinyílnak, szinte érzem, ahogy megfagy a vér az ereimben, és nem tehetek róla, de ösztönösen megpróbálok elhúzódni tőle. Hallom, ahogy újra felmordul, bár ez már nem a jó morgás, inkább a felidegesített.

- Mi van most? – kérdezi, hangja erőteljes, mélyebb, én pedig megijedek a hangszínétől. Megfordulok a karjai közt, és látom, hogy a pupillái teljesen ki vannak tágulva, a fekete folt teljesen elnyelte a kék íriszét. Nagyot nyelek, majd próbálok nyugodtan kinézni.

- Én, uh, még nem... tudod – dadogok összevissza, remélve, hogy érti.

- Akkor itt az ideje – vigyorodik el, majd ismét a nyakamhoz hajol, viszont tenyeremet a mellkasának nyomom, visszatartva attól, hogy ajkait a bőrömhöz tapassza.

- Nem hiszem, hogy készen állok... vagyis.. uhm, beszélhetünk erről máskor? – nézek oldalra magatehetetlenül, majd szinte azonnal visszanézek Louisra, aki éppen megforgatja a szemét.

- Gondoltam – mondja egy furcsa hangszínben, amit még nem hallottam tőle, és eltolja magát előlem.

Még látom, ahogy visszasétál a nappaliba, hátra se nézve rám, én viszont csak visszafordulok, hogy a tűzhelyet elindítva megsüssem a palacsintákat.

Fél óra múlva, amikor már elfogyott a tészta, csendben állok a konyhában, gondolkozva azon, hogy most mit csináljak. Kimehetek beszélni vele, de lehet megint kiakad, de ha szó nélkül lépek le, akkor meg az lenne a probléma. Minden bátorságomat összeszedve lépkedek a nappali felé, ahonnan hallom a tévét, a zene már kikapcsolva, Louis pedig a kanapén ül, kezeivel az ölében játszik, szemei pedig a padlóra vannak szegezve.

- Lou? – kérdezem halkan, amikor a kanapé előtt állok már. Látom, ahogy felnéz rám, szemeiben kiolvashatatlan érzelmek, arca semmiről sem árulkodik, én pedig ezt rossz jelnek véve, azonnal érzem a szemeimet bekönnyesedni. Próbálom gyorsan odakapni a kezem, és letörölni a könnyeket, de késő, észrevett.

- Baby – mondja lágy hangon, ami teljesen meglep. Amikor elveszem a kezem, látom, ahogy karjaival kinyúl értem, de gyorsan ellépek onnan.

- Nem – mondom erőtlen hangon, majd elindulok az ajtó fele. – Most inkább hazamegyek, kicsit sok volt a mai nap.

- Ne – próbálkozik, de mindketten tudjuk, hogy hiába. – Legalább hadd vigyelek el – észre sem veszem, hogy már mögöttem áll, válaszomat várva.

- Majd megyek busszal, vagy akármivel – vágom rá, és cipőmet gyorsan felkapva kisietek az ajtón, egy meglepődött Louist hagyva a hátam mögött.

És hogy mit csinálok amikor hazaérek Természetesen széttört szívvel sírok órákon keresztül, magam sem tudom miért.