writer, or more? // l.s

22

Reggel egyedül kelek fel az ágyban, és azonnal rossz érzés fog el, ahogy a mellettem lévő üres helyet pásztázom a szememmel. Rögtön eszembejutnak a tegnap éjszakai történések, arcomat pedig halvány pír lepi el, ahogy a takarót jobban magamra húzom. Fejemet a faliróra felé fordítva veszem tudomásul, hogy tíz óra múlt hat perccel, és egy mozdulattal lerántom magamról a puha anyagot. Testemet a ruhák hiánya miatt libabőr lepi el, talpamat a bolyhos szőnyegre rakva elmosolyodom - még szép, hogy Louisnak bolyhos szőnyege van.

Boxeremet a földről felszedve magamra kapkodom, majd a hálószoba melletti fürdőbe sietek, hogy szájat öblítsek, és rendbehozzam egy kicsit a hajam.

Tíz perc múlva már a konyha felé csoszogva szagolgatom a finom illatokat, amik már a hálóba is utat találtak. Louis nekem háttal állva tevékenykedik éppen a pulton, én pedig halkan egy székre ülök, de balszerencsémre a szék lába nyikorog egyet a padlón.

– Harry? - fordul meg Louis azonnal, mire behúzom a nyakam.

– Jó reggelt - köszönök halkan.

– Neked is - nevet fel lágyan, és közelebb lépve hozzám egy tányért rak elém, majd egy puszit nyom a homlokomra. - Nem vagyok egy Gordon Ramsay, szóval csak ennyit tudok felajánlani reggelire - nézett le a tányérra, én pedig követtem a pillantását. Pirítós, tojásrántotta és bacon. Átlagos reggeli.

– Tökéletes lesz - mosolygok fel rá, ő pedig visszavigyorog rám, és visszafordul, hogy a saját tányérját is az asztalra tegye. Valószínűleg csak képzelődöm, de mintha szemetforgatott volna a mosoly után. Próbálom elűzni ezeket a gondolatokat.

Reggeli után Louis közli velem, hogy dolga van, úgyhogy gyorsan magamra kapom a farmerem és a pólóm, majd bepattanok a kocsiba. Útközben mindenféle hülyeségről jártatom a szám, nem is figyelve arra, hogy ő egyáltalán figyel-e rám, vagy sem. A házunk előtt lassítva, de nem leállítva a motort megáll, és felém fordítja a fejét. Szemöldökömet összevonom; kicsit furán viselkedik ma.

– Hát akkor... - hajolok felé, hogy a szájára adjak egy puszit, de ő hirtelen balra kapja a fejét, így csak a szája sarkát érem el. - Öhm - húzódok vissza gyorsan, jobb kezemet pedig nyújtom, hogy kinyissam az ajtót. - Majd találkozunk - mondom neki, és egy utolsó pillantást vetve rá, kiszállok az autóból.

Még visszanézek a kocsihoz, Louis éppen a kormányra hajtja a fejét, és úgy tűnik, szemei szorosan be vannak csukva, de a következő másodpercben felkapja a fejét, és hihetetlen gyorsasággal elsüvít az utcából. Fejemet kissé megrázom, miután már a harmadik percemet töltöm az ajtó előtt állva, kissé ledöbbent arccal.

A házba belépve jövök rá, hogy egyedül vagyok, így felsietek a szobámba, és lekapkodom magamról a pólómat, majd a farmeremet is. Tekintetem egy kis fehér cetlire szegeződik, ahogy kiesik a nadrágzsebemből. Szemeimet lesütve figyelem a kis papírt, nem is gondolva rá, hogy mi lehet ez, és honnan. Lassan, határozottan nyúlok le érte, kezeimmel lassan széthajtom a kis fecnit, és elkezdem olvasni.

Harry,

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán mondhatnám, hogy sajnálom, de az elejétől kezdve sejtettem, hogy ennek ilyen vége lesz. Sejtelmem szerint, te nem. Tudod, valahol mélyen elgondolkodtam rajta, hogy nem kell ennek így befejeződnie, de neked is be kell látnod, hogy ennél már nem lesz jobb. Túl fiatal vagy, előtted az élet, én pedig nem tudok egy helyen megállapodni valaki mellett. Kissé naiv vagy, hogy ezt hitted, de mit is várok egy tizenhat éves gyerektől.
Ha mától nem akarsz felőlem hallani, rendben van, nem hinném, hogy útjaink kereszteződni fognak még.

Ó, és köszönöm a tegnap estét,

csók, L.

Ujjaim szorításából lassan kihullik a papír, kezeim pedig remegni kezdenek.  Levegőm bent ragad a mellkasomban, egyre nehezebben lélegzem, torkomban pedig óriási gombócot érzek. Az  elmúlt hetek történései másodpercek alatt leperegnek a szemeim előtt, és azon gondolkozom, hol rontottam el. Fejembe hirtelen fájdalom nyilall, és gyengén az ágyhoz sétálok, hogy leüljek rá. Tekintetem üvegessé válik, nem próbálom a könnyeimet megállítani, lassan végigfolynak az arcomon, egyenesen a combjaimra. Az agyam kiürül, én pedig végigfekszem az ágyamon, és üres fejjel bámulok a plafonra, miközben azon gondolkozom, hogy vajon hol ronthattam el.