writer, or more? // l.s

6

Heey

Ismét hoztam egy részt, remélem tetszeni fog nektek
Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket♡

A következőt pénteken hozom, bár lehet hogy hamarabb😏

All the love .xx

•••••

- Még három perc és jön a következő kör — néz be az ajtón a másik biztonsági őr, kintről pedig behallatszanak a rajongók kiabálásai. Fejemet kissé megrázom, ahogy próbálok visszatérni a valóságba, ám ez nehezebb feladatnak bizonyul, mint ahogy gondoltam.

- Rendben — bólint Louis, majd figyelmét ismét nekem szenteli. Elképzelni sem mertem volna, hogy ennyire figyelmes lesz velem, vagy esetleg ilyen sokáig fog a szemembe nézni, bár semelyik sincs ellenemre.

- Én, umm... — kezdek bele, bár fogalmam sincs hogyan folytathatnám, ezért csak az előttem álló csoda kezébe nyújtom a szatyrot. — Ezt neked hoztam. Izé, remélem tetszeni fog, mert sokat gondolkodtam, hogy mit vegyek, de végül rendeltem egy ilyet neked, már akkor, amikor bejelentetted, hogy idejössz — én mondtam; ez a két perc azzal fog eltelni, hogy folyamatosan dumálok. A kezem remeg, várom, hogy Louis megnézze az ajándékot, de csak reménykedni tudok, hogy nem tartja elcsépeltnek.

Kíváncsian néz bele, majd óvatosan húzza ki belőle az ezüst nyakláncot, aminek a végén egy aprócska medál lóg.

- Egy papírrepülő — mosolyodik el, és a kezébe zárja a láncot. — Ez csodálatos, köszönöm. Olyan, mint a-

- A Hi-nak a borítóján, igen. Direkt rendeltem ilyet, így olyan mintha lenne egy passzoló dolgunk. Neked a nyaklánc, nekem pedig a tetoválás — pirulok el, mivel nem akartam félbeszakítani, csak jó így, hogy én meséltem el a történetet. — Van ott még... — Louis csodálkozva vonja fel a szemöldökét, gondolom maximum ennyire számított.

Újra belenéz a szatyorba, majd az A/4-es méretű papírlapot kivéve belőle hatalmasra tágulnak a szemei.

- Harry... Hogy a francba tudsz ilyen jól rajzolni? — kérdését már meg sem hallom, lemaradtam ott, ahogyan kimondta a nevem.

- Tetszik? — kérdezem, ujjaimat összefűzve magam előtt, mielőtt elkezdeném tördelni őket; idegességemben mindig ezt csinálom.

- Nagyon — mosolyog rám Louis, majd a papírt az asztalra rakva szorít ismét magához, amitől nekem leáll egy pillanatra a szívverésem. Pedig azt hittem, hogy már nem fogok sírni. — Köszönöm — súgja bele a fülembe.

- Nagyon szeretlek Louis. Remélem még fogsz valamikor erre jönni — mondatom közben fejemet jobban a vállába fúrom, beszívom az illatát, mivel tudom, hogy már csak pár másodpercig láthatom.

A könnyeim ismét elkezdenek folyni, ahogy erősebben szorítom magamhoz, amint realizálom, hogy mindjárt el kell engednem, és talán soha többé nem láthatom. Louis elkezdi ismét a hátamat simogatni, miközben a fülembe suttog.

- Ne sírj, nem szeretem ha a rajongóim sírnak — halkan beszél, próbál nyugtatni, már legalább fél perce ölelkezünk, de sosem akarom elengedni. Karjaim a nyaka körül vannak összekulcsolva, az arcom a nyakába temetve, és egészen biztos vagyok benne, hogy összekönnyeztem.

A karjai közt lenni valóban olyan érzés, sőt jobb, mint amire számítottam. Ő nem enged el, és én sem Őt, viszont tudom, hogy már csak egy percünk van, így lassan elengedem Louist, és mosolyogva, szipogva hátralépek egyet.

- Köszönök mindent — úgy döntök, csak ennyit mondok, majd meg sem várva a választ fordulok meg Troye felé.

- Képet nem szeretnél? — hallom a csodálatosan angyali hangot a hátam mögül, mire halványan elmosolyodom, és féloldalasan hátranézek.

- Talán legközelebb. Szia — mondom olyan halkan, hogy csodálkozom hallotta-e. miközben Troye karját megfogva rántom magam után, az utolsó dolog amit látok az, ahogyan Louis - bár kételkedve ugyan -, de rám mosolyog.

Mostmár rájöttem, hogy minden jó dolognak vége van egyszer.

Mindennek.