writer, or more? // l.s

18

.... Sziasztok?

Tudommm, megint ez a sok kihagyás, de most nincs semmi kifogásom az ihlethiányon kívűl (aki ír, az tudja milyen szörnyű is ez)
Na de! Kicsit hosszabb rész lett, remélem tetszeni fog, mert vagy tizedszer írtam újra.

Elnézést a szóismétlésekért/helyesírási hibákért, de már nincs erőm átnézni😩

Jó olvasást!

All the love .xx

•••••

A következő héten Louval háromszor futunk össze, egyszer a suliból is ellógok, de őszintén nem érdekel, csak vele akarom tölteni az időm, mert ki tudja, meddig lesz esélyem rá.

Péntek délután van, én pedig a szobámban fetrengek az ágyamon, Louis üzenetére várva, mivel nem akarok folyamatosan én írni neki, talán idegesítőnek gondolna. Ilyeneken töröm a fejem, amikor hirtelen megcsörren a telefonom, amit azonnal felveszek.

- Szia édesem – hallom Lou hangját, és próbálom összeszedni magam, mivel majdnem két hét után sem szoktam meg, ahogyan becézget.

- Szia Lou – pirulok bele a két szóba, és ő mintha megérezné, belenevet a telefonba.

- Milyen programod van mára? – mielőtt rávágnám, hogy semmi, folytatja. – Mert arra gondoltam, eljöhetnél az itteni házamhoz, tudod, körülnézni, vagy... valami – fejezi be, nekem pedig bent reked a levegőm. Szóval menjek át..hozzá?

- Nem is tudom, ez jó ötlet lenne? – gondolkozom el rajta,

- Miért ne? Nézhetnénk egy filmet ölelkezve a kanapén, hogy hangzik? – tökéletesen hangzik, gondolom magamban. – Küldök egy taxit érted, ha ez rendben van.

- Igen – mondom halkan, a fejemben pedig már azon kezdek el gondolkozni, hogy mit vegyek fel, miközben a fürdőszoba felé indulok.

Laza tíz perc után a ház előtt állok, ahol a taxis már vár. Miután beszállok, azonnal elindul, én pedig izgatottan fészkelődök az ülésen, alig várom, hogy ismét lássam őt, de közben félek, hogy ténylegesen kezdek beleszeretni. Eddig is szerettem, de most, hogy személyesen találkoztam vele, és együtt töltjük az időnket, úgy érzem, még jobban szeretem.

- Itt vagyunk – szólal meg a taxisofőr, én meg azonnal kiugrok a kocsiból, és az ajtó felé veszem az irányt.

Hallom az autót elhajtani, amire elcsodálkozom, mivel nem is fizettem, de inkább nem foglalkozom ezzel, valószínűleg Lou elintézte.

A következő dolog, amit meglátok, ahogy nyílik az ajtó, de nem Louis lép ki rajta, legalábbis nem csak ő. Egy fiatal, talán húszéves srác, sötét szemekkel és hajjal, láthatóan nagyon vidáman jön kifele. Lábaim a földbe gyökereznek, amikor látom, hogy Louis az arca felé hajol, sőt, az ajkai felé, de szeme sarkából megpillant engem, és visszahúzódik. Már pont fordulnék meg, hogy hazafelé menjek, de meghallom mögöttem az imádott hangot:

- Harry! – kiabál utánam, mire akaratomon kívül megállok. Látom, ahogy mellettem elsiet az említett fiú, de nem tudok vele foglalkozni, csak próbálom visszatartani a könnyeim.

Louis hirtelen megragadja a könyököm, és maga felé fordít, de abban a pillanatban összeszorul a mellkasom, arcomat pedig ellepik a nehéz könnycseppek.

- Édesem – simítja el a hajam lágyan a homlokomból.

- Ne – szólalok meg halkan, mire kérdőn néz rám. – Ne becézgess. Hazamegyek – próbálok kihúzódni a szorításából, de közben ott akarok maradni, vele, biztonságban érezni magam.

- Harry, meg tudom magyarázni – húz közelebb, mire végül a mellkasának nyomódok. Olyan finom illata van. Fejemet a vállába fúrom, de el akarok húzódni. – Ez csak...

- Ez mi? – nézek fel rá. – Engedj elmenni, kérlek – próbálkozom tovább. – Én nem... nem tudok itt maradni ezután.

- Mi után? Nem történt semmi, valószínűleg félreértetted – kezd el az ajtó felé vezetni, végül azon találom magam, hogy a kanapéján ülök, ami rendkívül kényelmes. Folyamatosan az arcát nézem, azt akarom, hogy magyarázkodjon, de mégsem. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, és talán igaza van azzal, hogy csak félreértettem az egészet.

- Csókolj meg – szólalok meg hirtelen, magamat is meglepve. – Csókolj meg – mondom halkabban, de a végét már szinte Lou szájába suttogom, ahogy közelebb jön hozzám.

Ajkaink összhangban mozognak, a csók lassú, bár nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e, vagy most mást akarok. Louis nyaka köré fonom a karjaim, majd lehetetlenül közel préselem magam hozzá.

Legalább tíz percig csókol folyamatosan, kisebb megszakításokkal, amikor csak egymást nézzük, ő pedig a könnyeimet törölgeti, amiket már eszre sem veszek.

- Baby, nyugodj le kérlek, nincs semmi baj – puszilja meg a homlokom.

- Baby? – nézek fel rá nagy szemekkel. Még sosem használta ezt a nevet, és bár eléggé klisének gondolom, annyira jó hallani, ahogy rám mondja ezt.

- Nem tetszik? – vonja fel játékosan a szemöldökét, ujjait pedig végighúzza a fürtjeim között.

- De – mosolyodom el, majd ismét felemelkedem az ajkaihoz.