A szerencsének és véletlennek sok minden köszönhet az ember. A találkozások, amik megtörténnek, és elindítanak valami újat. A tél, jeges utak, befagyott kosár pálya, esések és véletlen egybeesések, két fiú életét is elindítja egy új úton. A szerelem...
Magam se értem. Csak meredten bámulom a jeges járdát, amint lassú léptekkel haladok rajta. Aomine a hátamon szuszog és folyton felkel dobnom, mert mindig lecsúszik rólam. Az étteremben történteket nem lehet az üres boros üveggel magyarázni. Nem láttam a reakcióit, csak meséltem, belefeledkezve mindenben ami a régmúlthoz köthető. Dühös lett. Még is a a harag és az agyát elborító alkohol mámor, nem volt az igazi okok közé sorolható. Talán mindenki egy részegedet fiút látott, ki elvesztve eszét tesz mindent tönkre. Én viszont a tekintetét láttam. Fájdalmas és kétségbeesett, egy olyan emberé aki mindennél jobban megakar szabadulni egy zavaró érzéstől de nem képes rá. Lenyugtattam és elaludt, majd sűrű elnézések kérése után, magamra kapva elindultam. Én lakok a legközelebb, logikus, hogy hozzám megyünk. Még is zavarban érzem magam. Megrázom a fejem és tekintetem a mellkasomnak verődő csupasz kézfejekre tévednek. Rossz nézni ezeket a fagyos, csontos ujjakat. Morgok egyet. Nem igaz, hogy a zseni nem hozz magával kesztyűt. Gyorsabbra veszem a tempót.
Nagy nehezen megmásztam az emeleteket, bejutottam a házba és sikeresen ledobtam az ágyamra Aominét. Lehámozom róla a kabátját és a cipőjét, majd elviszem az előszobába. Magamét is elteszem és fáradtan ballagok vissza a hullarészeg barátomhoz. Nyikorogva besüpped az ágy alattam, amint helyet foglalok a hortyogó Aomine mellett. Elmélyülve nézem, ahogy mellkasa emelkedik és süllyed. Nyála kicsit kifolyt, karjai szétterülve feje mellett, inge és szmokingja meggyűrődve. Halkan nyelek egyet, majd elfordítom a tekintetem. Nyugodj le Kagami! Most csesződött el a randid, ne most kezdj el megenyhülni iránta. Még is, nem bírom ki, hogy ne nézzek végig rajta. Gyomrom görcsbe rándul és most biztosan tudom, hogy nem a vacsora hiánya miatt. Nem tudom, miért de közelebb mászok hozzá. Pár centire elemezgetem az arcát, megfigyelve a nyugodtság jeleit és a kakarakteres vonalakat és az ajkakat. Megbabonázva közelítek, majd ráeszmélve a tetteimre, elkapom a fejem. Nem! Nincs hatással rám! Nem dobog a szívem! Nem érzem jól vele magam! Nem esik jól, hogy törődik! Felállok és idegesen verek bele az ablakom melletti falrészbe. Nem érzem magam biztonságban! Homlokom a hideg felületnek koppan. Nem vágyom az érintésére! Szemeim a távoli fények játékát csodálja, amik néhol elhomályosodnak, majd újra élesebben ragyognak. Nem borzongok meg, mikor kedvesen rám mosolyog! Kezeim ökölbe szorulnak. Nagy levegőt veszek. Fejemet a plafon felé szegezem, majd három nagy lépést téve hátra, ledőlök az ágyra. Fejem, Aominéi mellé huppan és ha kissé oldalra nézek, ijesztő közelségből csodálhatom őt. Még is a mennyezeten ragad a tekintetem. Én nem tudok hazudni! Kiszökik az ajkaim közül egy beletörődő sóhaj, majd megrezzenek, amint az ágy besüpped mellettem.
- Kagamih! - hallom a rekedtes, részeges hangot és én is fel akarok kelni, de ő nekem esik. Kitágult szemekkel nézem az engem vadul csókolgató Aominét.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nyelve végig nyal ajkaimon, ízlelget. Halk morgások törnek fel a torkából és egész testével nekem feszül. Nem merem kinyitni a számat, nem engedek neki. Ő viszont, csak az ostromlással törődik. Hevesen. Szenvedélyesen. Önkontroll teljes hiányával. Mellkasának feszülnek kezeim, eltolás szándékával. Erre ő hevesen mozgatni kezdi a csípőjét, mire halk nyögést hallatok.
