AoKaga - Foglak! (Befejezett)

9.rész Második randi?

Kagami szemszög :

Bosszankodva dobom ki az újabba szemétbe való kenyérszeleteket. Mindegy! Nem érdekel! Nem reggelizek! Nesztek retkes kenyerek! Soha többé nem fogtok megsülni! Száradt ki penészes nyamvadékok lesztek! Sóhajtva támaszkodok neki a pultnak és legszívesebben a fejemet is oda verném. Komolyan a kenyereken vezetem le az idegességem? Legszívesebben elásnám magam.
Hirtelen mozgást hallok az előszoba felől, majd rémülten futni kezdek.

- Te meg mit csinálsz? - akadok ki, ahogy Aomine a kabátját ráncigálja magára.

- Nem látod? Haza megyek. - közli komoran, miközben arra sem méltat, hogy rám nézzen.

- Miért? - kérdezem kétségbeesetten és ha kívülről látnám magam, tuti azt mondom, hogy olyan vagyok mint egy szomorú kiscica. (Én cicázhatom magam, értve?) Nem mintha lényeges lenne. Megköti a bakancsát és lenyomja a kilincset.

- Ne aggódj, a ruhádat visszaszolgáltatom. De most muszáj menne. Majd beszélünk.-lép ki a lakásomból. Ott állok és csak némán tátogok, mint egy hal és a szavak kuszaságát próbálom rendezni a fejembe. Mit mondhattam volna? Mit kellet volna mondanom? És utána? Dühösen verek bele a falba, amitől fájdalmasan felszisszenek. Egy papír köteg landol a padlón, mire hanyagul ráemelem a tekintetem. Nagy piros betűk szúrják ki a szemem a jelenlegi hónap nevét alkotva és a szám, ami a mát jelöli, vígan közli velem a jelenlegi állást. Szemeim kikerekednek és állatias hörgéssel futok a szobámba és kezdek átöltözni. Bepakolva a táskámba, magamra ráncigálva a ruhákat, átkozok el mindent és mindenkit. Annyira lefoglalt Aomine és saját szánalmasságom, hogy egy fontos dolog kirekesztve maradt a fejemből. HOGY, MA ISKOLA VAN! Szerény személyem pedig szerencsés módon, rohadtul lekéste a első két órát. Én értem, ha szerelmes az ember, akkor el van egy rózsaszín kis világba. Na, de ez már kibaszás, hogy az életemet pár nap alatt így elbassza. Magamra dobva a kabátom, sietős mozdulatokkal zárom be a lakásom és leszáguldok a lépcsőkön. Kiviharzok az utcára, megrázkódok a hirtelen ért hidegtől, de mit sem törődve a közveszélyes jeges járdákkal továbbra is a célom felé rohanok. Mindig mondják : Vigyázz a a jeges utakon! Drága, kedves emberek a világon, érdemes megfogadni. Kétszer el is taknyoltam, így nagy örömre még pár kék foltot is sikerült magamra szereznem. Lihegve és kissé vizesen török be a terembe, mire mindenki döbbent tekintete irányul rám egy szempillantás alatt. Lenyelem a szitkokat. Lenyelem a könnyeket, a feltörni akaró dühkirohanást, mindent ami most kikívánkozik belőlem. Hamis mosollyal ülök le Kuroko elé. A tanár nem szól semmit, a többiek is elfordulnak tőlem, de a mögöttem lévő égető tekintetet tisztán érzem. Nyers haraggal szegeződik nekem és biztosra tudom, nem ez a reggeli kis fájdalmas idekerülésem, lesz az egyik legszarabb ebben a mai napban.

Ahogy kicsöngettek Kuroko megragadta a karom és ki akart ráncigál a padból. Viszont a folyamatba, sikeresen nekivágódik a térdem az asztalhoz.

- Áú! - nyögök fel halkan, mire az engem szorító kéz, erősebbre veszi a fogást és nagy hévvel visz ki a teremből.

- Kuroko! Engedj el! Erre semmi szükség!

- Meg se szólalj! - pillant hátra dühösen, ami elég ahhoz, hogy a gyengélkedőig lévő útszakaszon végig befogjam. Utálom ha ENNYIRE mérges.

Tik - tak. Tik - tak. Valaki nem ütné le nekem azt a hülye órát? Én nem mozdulhatok. Miért is? Mert arra vagyok kényszerítve, hogy itt üljek és szenvedjek Kuroko " Jobb lesz, ha vallasz!" tekintetétől.

- Meddig fogsz bámulni? Így is késtem, nem kéne még több órát halasztanom.

- Mutasd a térded!