AoKaga - Foglak! (Befejezett)

13.rész Hiányoztál

Kagami szemszög:

- Támadás! - üdvözöl engem egy csatakiáltás, amint kinyitom az ajtót. A hirtelen nyakamba ugró Aomine, ami lebeg a szemeim, még akkor is mikor már a padlón fekszek kiterülve. Azon gondolkozom, hogy az a legfurcsább, már nem is csodálkozom. A héten többször át akart jönni, de mindig rácsaptam az ajtót és hazaküldtem tanulni. Szemétség vele, és velem is, de ha itt van abból nem lesz tanulás, sem alvás, rosszabb esetben. Mondjuk, arra azért nem gondoltam, hogy péntek este, az lesz az első dolga, hogy letámad az előszobámba.

- Milyen eredeti üdvözlés mód. - paskolom meg fejét, miközben a plafont elemezgetem. Az a repedés mindig is ott volt?

- Köszönöm. Egész héten ezen dolgoztam. - vigyorog a képembe, én meg csak szemeimet forgatom. Felkönyökölök, ő pedig kicsit hátrébb kúszik.

- Nem szállsz le rólam? - vonom fel egyik szemöldököm, mire ráül a térdeimre és karjait összefonva, mérgesen mered le rám.

- Hogy volt merszed rám csapni az ajtót az elmúlt napokban? - hangja inkább sértődött, mint haragos.

- Úgy, ahogy neked merszed lett volna, minden este "elterelni" a figyelmem. - nézek fel rá nyugodtan.

- Szerintem élvezted volna. - mondja, még mindig komor arckifejezéssel.

- Ja, meg az alváshiány csodás hatásait.

- Hagytalak volna aludni.

- Suli időben fáradt vagyok, ahogy te is, ráadásul nem tudok koncentrálni, ha itt vagy. - vörösödök el, mire kicsit megenyhül.

- Hiányoztál. - von magához közelebb tarkómnál fogva.

- Te is. - adok egy gyengéd puszit a szájára, majd nagy nehezen leszedem magamról.

- Hé! Csak ennyi? - akad ki, miközben becsukom a bejárati ajtót.

- Nem tudom mi a problémád. - vonom meg a vállam, miközben próbálom visszafojtani a nevetést.

- Egy rendes smárolást csak érdemlek! - veszi le dühösen a kabátját és a cipőjét.

- Nem vagy egy kicsit nagyravágyó? - sétálok be rázkódó vállakkal a nappaliba.

- Kagami ne szórakozz velem! - trappol be mérgesen, mire elkuncogom magam.

- Bocs, de szeretlek bosszantani. - villantok egy gúnyos félmosolyt, mire ciccegve ő is elvigyorodik.

- Végül is ez kölcsönös.

- Na, gyere ide! - tárom szét karjaimat, majd vörös fejjel kicsit félre nézek. Nem kell sokáig várom, hogy rám vetődjön. Pár percen belül meg már alatta fekszem. Éhes szemekkel mér végi, majd megnyalja ajkait, mitől nekem ösztönösen görcsbe rándul a gyomrom.

- Vedd le a pólód! - parancsolja, kissé nehezen véve a levegőt. Én meg megszabadulok a ruhadarabtól. Azonnal a nyakamnak esik, mitől kicsit megborzongok. Ahogy nyelve végig szántja a bőrömet, miközben néha megszívja, hol kicsit beleharap, úgy érzem elolvadok.

- Eltűntek a foltok. - morogja a nyakamba, miközben, én csak a pólója ujjába kapaszkodok.

- Alig bírtam takargatni, még szerencse. - teszek szemráhányást, mire beleharap a kulcscsontomba, mitől kicsit bennem reked a szó.

- Miért takargatod? Szerinted minek hagyom rajtad?

- Nem akarom, hogy mások lássák, zavarba ejtő.

- Talán csak olyan helyen hagyjak nyomot rajtad, ahol én láthatom egyedül? - veszi szájába az egyik mellbimbóm.

- Ah! Hülye! Mit csi... - mordulok fel, de szabad kezével a másikat morzsolgatni kezdi.