Célpont /BEFEJEZETT/

12. fejezet

Sziasztok Drágáim! Itt is volna az új rész. Remélem meg lesztek vele elégedve :) Az a szitu skacok, hogy tegnaptól megint elkezdődött az egyetem nekem, szóval minden nap be kell járjak órákra stb. A lényeg, hogy benne van a pakliban, hogy két-három hetente kaptok rész. Remélem nem így lesz, próbálok haladni, de ezen kívül még két sztorit írok (ezeket a myfloowerandvivi9704 nevű profilon találjátok meg ;) ) és mindemellett még ott a tanulás is, szal ja... Sok kicsit, így egyszerre. Ezért kérem a türelmeteket és a megértéseteket! Azért próbálok majd minnél gyakrabban posztolni. Imádlak titeket és nagyon szépen köszönöm az 500+os megtekintést! 

Csók :*

MyFloower

Sam

Ledermedt. Egy kurva kukkot nem mondott. Fasza! Én itt töröm magam, hogy végre összeszedjem a bátorságom és kinyögjem ezt a pár szót, erre ő baszik válaszolni! Csodás, mondhatom!

– Nem. – ejtette ki a szót. A fiú arcán döbbentség ült. Saját magán is meglepődött. Ehhez már tehetség kell!

– Lucky...

– Vagyis... Nem tudom! Akarok, de nem lehet! Nem állíthatsz oda velem! Nem megyek és kész! Majd szépen kibékülsz Lily-vel és elviszed őt. – mondta és a part felé vette az utat.

Míg én jól elvoltam, Lucky nagyon haza kívánkozott, mely be is teljesült, bár kicsit más formában, mint ahogy képzelte. Órák múlva kapott egy hívást, ami után eléggé zaklatottan kezdte kapkodni a cuccait.

– Mi az? Mi történt? – léptem hozzá, de ő rám se bagózva tovább pakolt. – Lucky! – ám továbbra sem vett tudomást rólam. Kitéptem a kezéből a táskát és a földre hajítottam. Megragadtam két oldalról a vállát és magam felé fordítottam. – Mi történt? – szinte már kiabáltam vele. Ekkor vettem észre a patakokat az arcán. Lassan, finom ívvel csörgedeztek az arcán. A ajkai is ívbe feszültek, ám lefelé görbült a szája. – Hé... – a hangom finomabb lett.

– A nagymamám... – motyogta elcsukó hangon – ...kó-kórházban van... Pár hónapja van még... Mennem kell... – az utolsó szavakat alig tudta kipréselni magából. Remegő lábai összecsuklottak és a fűvel borított talajra huppant. Leguggoltam hozzá és magamhoz húztam. Nem érdekelt ki lát és ki nem.

– Segítek, oké? Összepakolunk és megyünk. Minden rendben lesz... – suttogtam a hajába.

Gyorsan összepakoltunk és már indultunk is. Alig másfél óra alatt megtettük az amúgy háromórás túrát, hamarjában bedobáltuk a cuccainkat a kocsiba és egy szó nélkül indultunk el a betonútra hajtva. Mivel percekkel később nyomasztóvá vált a csönd, bekapcsoltam a rádiót. Benne felejtettem az egyik legtöbbet hallgatott CD-m, így a Bring Me The Horizon Doomed című száma csendült fel, ám már a végén járt, így átváltott a Drown-ra, mikor befejeződött. Mélázva hallgattam a sorokat.

„What doesn't kill you makes you wish you were dead.
Got a hole in my soul, growing deeper and deeper.
And I can't take one more moment of this silence.
The loneliness is haunting me.
And the weight of the world's getting harder to hold up.

It comes in waves, I close my eyes.
Hold my breath and let it bury me.
I'm not okay, and it's not alright.
Won't you drag the lake and bring me home again?

Who will fix me now? Dive in when I'm down?
Save me from myself, don't let me drown.
Who will make me fight? Drag me out alive?
Save me from myself, don't let me drown.