Lucky és Sam már egy ideje osztálytársak, de észre sem vették a másikat majd' négy évig. Ekkor ugyanis valami megváltozott. Egy törött telefon, egy kiadós verés és az igazságérzet felbukkanása összefűzte a két fiú jövőjét. Azonban kivitelezhető-e ez...
Több, mint egy hét telt már el az eset óta. Lucky háta szépen gyógyul és a fejének is örül, hogy egy hónapig, míg ki nem szedik a varratokat – ez két hét múlva esedékes – és kicsit jobban össze nem forrnak a sebek, nem mehet iskolába. Na meg utána is vigyáznia kell egy jó ideig, a tesit abszolút hanyagolnia kell. Le is igazolták neki a dolgokat, meg a szüleim hívták föl az osztályfőnökünket, hogy ne gondolják azt, bliccel a srác – bár még így is adódtak kisebb problémák, ugyanis egy: Mi történt vele? Persze nem mondtuk el az igazat a szüleimnek sem, szóval balfasz volt és ráesett az üvegasztalra, ami összetört. Kettő: miért egy osztálytársának az édesanya hívja föl őt, miért nem Lucky anyja. Annyit tudok, hogy szarik a fejére, ez elmondtam anyának is. A lényeg, hogy sikerült lebeszélni a faszival a dolgokat, tehát most még három hétig nálunk lesz az a jó madár, mert nem képes egyedül ellátni magát. Vagyis ő erősködött, hogy de minden oké lesz, de ember, most baszták szét a hátát és vágásonként öt öltés díszeleg benne. Nincs az az isten, hogy egyedül hagyjam...
– Minden oké? – szakított ki a gondolataim közül egy mostanság sokat hallott hang.
– Aha. – biccentettem.
Lucky a laptopomnál ült és különböző oldalakat böngészett, míg én a gitárommal az ölemben írtam az új dalom. Pontosabban elkezdtem, aztán a kavargó gondolataim domináltak az agyamban.
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
– Nem kéne lepihenj? Nem tesz jót a hátadnak, ha sokat terheled. Alig egy hetes és...
– Jól van, apa! – forgatta a szemeit mosolyogva, majd felkelt a székről és odalépett hozzám. – Arrébb mész, hogy mögéd feküdhessek?
– Ne akarj te semmit csinálni mögöttem. – húzódott mosolyra az én szám is.
– Nohát, mi ez a hirtelen felébredt perverzió. – kötekedett, miközben átmászott rajtam. – Szííí, au! – jajgatott.
– Meg vagy öreg? – pillantottam a vállam fölött hátra.
– A picsába! Lüktet, mint állat!
– Ugye tudod, hogy fel is jelenthetnénk őket. – hozakodtam elő a héten már harmadszorra ezzel a témával.
– Igen, de nem akarom. Semmi értelme nem lenne!
– Dehogy nem! Nem basztatnánk többé. Ez nem kis dolog – intettem a fejemmel a hátára, ugyanis hason tudott csak feküdni.
– Tudom. – morogta a párnába.
– Akkor meg...
– Nem és kész! – adott hangot már erőteljesebben a kijelentésének.
– Jól van, csak...
– Sam!
– Oké! Nyugi! – tettem magam elé védekezőn a kezeim és ismét a hangszernek szenteltem a figyelmet.
