Először is: Köszönöm szépen mindenkinek a sok biztatást, és hogy eljuthattam idáig! Sokat jelent ez nekem.
Kicsöngettek az első óráról. Rögtön kimentem a folyosóra, hogy lenyugodjak. Mindenki úgy nézett rám, mintha valami UFO lennék, sőt, páran elkezdtek cuppogni is. Gilbert is pont jött ki a folyosóra, de ő direkt másik irányba ment, és még a szemembe se nézett. Talán megbántottam, vagy csak a vallomás viselte meg ennyire?
A büfé felé indultam, majd beálltam a hosszú sorba. Ott állt pár osztálytársam is. Mindegyikőjük elkezdett cuppogni felém... Komolyan, ha nem fejezitek be, beverek mindegyikőtöknek! - Befejeznétek?! - néztem rájuk lélekölő szemekkel - Komolyan, olyanok vagytok, mint egy óvoda alsós csoportja... - Hoppá, beszólt a szerelmes pár első számú tagja! - szólalt meg Anglia, majd mindenki egyszerre elkezdett "Óóóó!!"-zni. Ez hihetetlen... Én csak hót vörös fejjel ott ácsorogtam bosszús tekinteteimmel. - Kussoljatok már el! - jelent meg a semmiből Gilbert. - Békén hagynátok már ezt a szerencsétlen fraut?! - lökte ki a sorból Angliát, de úgy, hogy a földön landolt. Én kiálltam a sorból, majd a termünkbe szaladtam könnybe lábadt szemekkel. Igen, megint én játszom a "sírós picsogósat". - Szemétládák!!! - lehetett hallani messziről még a fiú hangját, meg valami hatalmas nagy dübögést. Olyan hang volt, mintha az egész büfét kidobta volna az iskolából...
A teremben legalább nem foglalkoztak velem. Mindenki vígan elbeszélgetett, elvoltak. Csak én ültem a padomnál lehajtott fejjel. A töri tankönyvemen volt pont a fejem. Mikor felemeltem, ahol nyitva volt, az egész papírlap hullámos lett, és szürke. Azon kaptam magam, hogy én sírok. Már megint, mint az első óra előtt. Hirtelen Gilbert üvöltését hallom egyre közelebbről... és közelebbről... és már nagyon közelről, szinte az ajtó előtt, majd már a teremben. Anglia - szó szerint - repült be a terembe, belilult foltokkal, sebbekkel kezén-lábán.
- Gilbert?! Te meg mit csi- ... Megállt előttem, és neki is volt pár sebe. Hirtelen... Olyan... Szenvedélyesen nézett rám. Úgy éreztem magam, mint egy akciófilmben. A hős megmenti szerelmét, majd a végén... Elcsattan egy csók. Neeem, ez azért nem fog megtörténni. Ugye?... - [Név]... - kezdte mondatát. Majd egyre közelebb hajolt. Annyira közel volt már a végén, hogy jól láttam vérvörösen izzó szemeit. Anglia csak fölkelt, majd duzzogva a helyére sétált, és onnan figyelte az eseményeket. A többiekkel együtt. - Hunyd le a szemed - súgta oda nekem. - M-Miért? - súgtam vissza neki. - Olyat fogok tenni, amit egy akciófilm végén. Pár másodpercen belül ajkaink összeértek. Magyarul: megcsókolt. MEGCSÓKOLT. Mikor felnéztem, mindenki ránk szegezte szemét. Megint, mi vagyunk a központ. - Sajnálom, hogy ezt tettem veled, [Név] - szólalt meg szomorkás hangján Anglia, azaz Arthur. Nos, megint bejött a tanár. Becsöngettek. Újabb kalandban volt részem... "Szerintem nem kell bevallanom neki az érzéseimet, már úgyis tudja. „
Folytatás következik...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
