Misztikus nyomozó

3.rész: Ember rablás(2.rész)

Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. A szemem előtt rabolták el az egyetlen barátomat és én nem segíthettem rajta. Minden erőmet bevetve futottam egyenesen a rendőr kapitányságra. El kellett ezt mondanom Hoshikawa nyomozónak. Mikor megérkeztem elkiáltottam magamat.

- Hoshikawa nyomozó! - kiabáltam torkom szakadtából.

- Ainosuke Kun, mi történt? - jelent meg mögöttem.

- Emlékszik még  fiúra, aki a legutóbbi esetnél segített nekünk?

- Ryuji Kun igaz?

- Igen. Ma rabolták el őt!

- Ezt meg honnan veszed? Csak nem egy újabb bevillanás?

- Nem. A szemem láttára rabolták el. Kérem segítsen kideríteni mi történt!

- Szívesen segítek neked, de most inkább nyugodj meg! Menj haza, addig én utánajárok a dolognak!

- Köszönöm nyomozó!  - bólintottam egyet és zaklatottan, hazamentem.

- Üdv itthon Ainosuke! - kiáltott az anyám, majd szorosan megölelt.

- Ne haragudj, de most nem vagyok ölelgetős kedvemben! - kicsit ellöktem magamtól és a szobánkba mentem.

- Nincs kedved beszélni róla?

- Talán majd holnap! - becsuktam az ajtót, majd egy határozott mozdulattal, belevertem a fejemet a falba. A szemeim előtt megjelent néhány galamb, 100.000 yen és ismét a bátyám gúnyos mosolya. A galambokat és a bátyámat láttam már korábban is, de a pénz teljesen új volt. Gyorsan lerajzoltam, majd az órámra pillantottam. Elég későre járt, ezért nem akartam már zavarni a nyomozót, de eldöntöttem, hogy holnap mindenképp beszélek vele.

Másnap az iskolában nem voltam képes koncentrálni, ugyanis végig szegény Ryuji járt a fejemben. Vajon bántották őt? Lehet, hogy végül ő is úgy fog járni, mint Megumi Chan és elengedik?

- Ainosuke Kun! - kiáltott nekem Hikari Chan, én pedig megfordultam.

- Történt valami?

- Csak szerettem volna megkérdezni, hogy tudsz e valamit Ryuji Kun - ról? Tudom, hogy ti nagyon jóban vagytok!

- Igen, de sajnos nem tudok róla semmit! Remélem nem lesz komoly baja!

- Szerettem volna még kérdezni valamit!

- Micsodát?

- Nincs kedved eljönni holnap sétálni? - látszott, hogy nagyon zavarban volt. Most először sikerült jobban megfigyelnem.  Hosszú barna haj és igéző barna szempár tartozott a lányhoz. Igazán szép és aranyos lány, nekem pedig nem volt szívem megbántani.

- Akkor holnap találkozunk Hikari Chan, de ne késs el! - egy pillanatra elmosolyodtam, majd a kapitányságra mentem.

- Te már megint itt vagy?

- Igen, nyomozó úr!

- Csak nem azt akarod mondani, hogy megint van egy megérzésed?

- De igen. Pont ezt akartam elmondani Hoshikawa nyomozónak.

- Furcsa fiú vagy te Tanaka Ainosuke! Úgy beszélsz, mint egy profi nyomozó!

- Az apám nyomozó volt! Igaz nem ismertem őt olyan nagyon, mert ötéves koromban meghalt!

- Rendben van, de figyelmeztetlek, ha bármilyen gyanús dolgot tapasztalok körülötted, azt nagyon meg fogod bánni! - biccentettem egyet és Hoshikawa nyomozó irodájába mentem.

- Ainosuke Kun, hogy kerülsz ide?

- Emlékszik, mikor tegnap azt mondtam, hogy ennek a rablásos ügynek még nincsen vége?

- Természetesen emlékszek!

- Tegnap este megint bevertem a fejemet. Néhány galamb és 100.000 yen volt előttem. Tudja, hogy ez mit jelent ugye?

- A tegnapi ügyet, még nem zárhatjuk le! - bólintottam, majd követtem Hoshikawa nyomozót, a többi nyomozóhoz.

- Most mi fog történni?

Te megpróbálod a galambokat a pénzhez kapcsolni, addig mi kikérdezzük a fiú édesanyját!

- Kérem, legyenek vele óvatosak! Gondja van a szívével, ezért nem szabad felizgatnia magát.

- Észben tartom! - ő otthagyott engem a nyomozó csoporttal, hogy összeszedjem a gondolataimat. Abban biztos voltam, hogy a madarak és a pénz összefügg, de mi köze ennek az egésznek a halott bátyámhoz? Semmi normális nem jutott az eszembe, aztán hirtelen beugrott. A legutóbb is állat szállította el a pénzt a rablónak. Mi van akkor, ha ez most is meg fog történni? De néhány galamb, mégis hogyan fog elszállítani ennyi pénzt? Aztán hirtelen eszembe jutott, ha ezeknek kell vinni a pénzt, akkor elég sokan lehetnek. Úgy döntöttem nem ülök tétlenül, így én is elmentem Ryuji házához. Mivel a családja elég gazdag volt, így természetesen egy nagy házban éltek hármasban. Mikor megérkeztem becsöngettem.

- Ainosuke Kun, hogy kerülsz te ide? - nyitott ajtót Ryuji mamája.

- Azt hiszem van egy ötletem, arra, hogy mi fog történni Ryuji Kun - nal!

- Gyere csak be! - miután beengedett, bementem a nappaliba, ahol Hoshikawa nyomozó is volt.

- Ainosuke Kun, eszedbe jutott valami?

- Igen. A 100.000 yen a váltságdíj, amiért majd néhány galamb fog eljönni, hogy azt elvigyék a rablónak!

- Mi lesz így a kisfiammal? - sopánkodott Ryuji mamája, mire én megsimogattam a vállát.

- Ne aggódjon! Ha a sejtésem nem csal, nem fogják bántani, csak a pénz kell nekik. Kérem várjuk meg együtt, hogy a rabló telefonáljon! - ez úgy öt percen belül, meg is történt. A rabló, akinek a hangja ugyanaz volt mint legutóbb, elmondta, hogy holnap ilyenkorra legyen meg a pénz, különben Ryuji halott lesz. Még szerencse, hogy volt ennyi pénzük, így emiatt már nem kellett aggódni. Hoshikawa nyomozó azt ajánlotta, hogy menjek haza, ennél többet most nem tehetek. Én viszont úgy döntöttem, hogy elmegyek az anyámmal vásárolni, ahogyan azt már egyszer megígértem neki.

- Ainosuke, olyan boldog vagyok, amiért úgy döntöttél, hogy eljössz velem! - egész végig le se lehetett vakarni a mosolyt az arcáról.

- Megígérted, hogy nem fogsz túl sokat költeni, kérlek ehhez tartsd magadat! - én is elmosolyodtam és így indultunk el az üzlethez, ahol az anyám venni akart magának néhány apróságot. Elég sötét volt már, örültünk, ha az orrunk hegyéig elláttunk.

- Nézd menjünk arra, sokkal gyorsabban odaérünk! - mutatott az anyám egy alagútra, mire én megráztam a fejemet.

- Nem jó ötlet anya! Ki tudja, mi fog történni! - erre ő meg sem hallva amit mondtam, megfogta a kezemet és rángatott is oda. Szerencsére ott égett a lámpa, így nem kellett attól féljek, hogy történik valami, legalábbis ezt hittem. Először, csak lépteket hallottam meg magunk mögött, de mikor hátranéztem, nem volt ott senki sem. Később ez egyre többször megismétlődött, mi pedig még mindig nem jutottunk ki az alagútból.

- Anya vigyázz! - kiabáltam neki, mikor megláttam egy ismeretlen férfit, késsel a kezében. Magam mögé rántottam, így a férfi, az én hasamba szúrta bele a kést.

- Ainosuke! - kiáltott az anyám és elkapott, mielőtt a földre zuhantam volna.

- Anya, csak nyugodj meg és hívd a mentőket! - suttogtam, mert éreztem, hogy a szemeim lassan le fognak csukódni.

- Ébren kell maradnod Ainosuke! Kérlek, csak addig bírd ki, ameddig nem jönnek a mentők, utána már minden rendben lesz! - láttam, ahogy potyognak a könnyek a szeméből és idegesen hívja fel a mentőket. Én pedig valami olyat láttam, amit soha az életben nem felejtek el. Az alagút végénél megláttam a bátyámat, ahogyan gúnyosan rám mosolyog. Pontosan úgy, ahogyan az a látomásomban is volt. Akkor tényleg ezt jelentette az a mosoly. De mégis, hogy lehet ez? Hiszen ő meghalt! Talán, csak hallucináltam volna? Az egyetlen dolog amire még emlékszem az, hogy veszek egy mély levegőt és a szemeim lecsukódnak.