Misztikus nyomozó

2.évad 1.rész: Kezdődik minden elölről

Már két év telt el azóta, hogy rájöttem a bátyám valójában gonosz ember, illetve az apám, mármint az igazi azzal foglalkozik, hogy gyilkolásra vegyen rá embereket. Szerencsére ez az életemet, nem olyan nagy mértékben változtatta meg. Hikari és én már az utolsó évünket kezdjük az egyetemen, tavaly Ryuji is csatlakozott hozzánk. Mi hárman azóta is elválaszthatatlanok vagyunk. Anyámmal azóta egy nagyobb házba költöztünk a nyomozóval, pontosabban a főfelügyelővel együtt. Kettejük idejét mostanában az esküvőjük szervezése foglalja le. Örülök neki, hogy végre itt tart a dolog és az anyám tényleg talált valakit aki viszonylag normális és szereti is őt. Szerencsére az életünk abba az irányba haladt, amerre haladnia kellett, legalábbis ezt hittem. Ám ez a béke sem tarthatott örökké.

- Ainosuke, ideje felkelni! - húzta el a függönyt az anyám. Már van saját szobám, ami rettentő kényelmes így jobbára szeretek is inkább ott lenni. Hikari és Ryuji sokszor jönnek át, persze azért az anyám nem mindig örül ennek.

- Hagyj már aludni, anya! - dünnyögtem és visszahúztam magamra a takarót.

- Na azt már nem, Tanaka Ainosuke! Most azonnal felkelsz és mész reggelizni! - anyám rettentő makacs tud lenni, amit én is örököltem, így az utóbbi időben sokszor vannak összezördüléseink. Anyám imád beleszólni az életembe és ezt egyre kevésbé bírom elviselni, így általában ezen kapunk össze. Persze mindig kibékülünk, szóval ezzel sincs semmi gond. Végül kínszenvedéssel, de sikerült kimásznom az ágyból és levonszoltam magam a konyhába.

- Jó reggelt Ainosuke! - a nyomozó nagyon vidám volt, bár nála ez természetes. Azt mondja a munka öröme teszi ezt, bár én ezt elképzelhetetlennek tartom. Végül dünnyögtem neki válaszképp és leültem az asztalhoz. - Úgy tűnik nem vagy beszélgetős kedvedben! - ettől eléggé elszontyolodott, de igaza volt, tényleg nem volt kedvem beszélgetni senkivel sem. Túl korán volt még ahhoz.

- Kérlek ne haragudj rá, csak rossz lábbal kelt fel! - szabadkozott az anyám tök feleslegesen.

- Mi lenne, ha bevinnélek az iskolába?

- Köszönöm nyomozó, de nincs rá szükség. Hikarival megyek, mint általában.

- Nyugodtan hívhatsz engem Apának is! Megtisztelnél vele!

- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsam nyomozó, de attól hogy elveszi az anyámat, még nem lesz az apám. Most ha megbocsátotok! - biccentettem a fejemmel és otthagytam őket. Ám legnagyobb szerencsétlenségemre fél füllel meghallottam anyám egy elejtett mondatát.

- A francba, egyre jobban hasonlít az apjára! - na azt már nem! Én soha nem leszek olyan, mint Takato Yoichi. Nagyon fájt, hogy az anyám szerint kezdek olyan lenni, mint őt pedig két éve mást sem csinálok, mint küzdök azért, nehogy egy kicsit is olyan legyek, mint ő. Megvetem ezt az embert azért amit tesz és nem akarom, hogy kapcsolatba hozzanak vele, hiába az ő vére folyik az ereimben. Ha már itt tartunk, szeretném leszögezni, hogy még most is nehéz elfogadnom a tényt, hogy ő az apám épp ezért nincs szükségem arra, hogy az anyám a fejemhez is vágja. Gyorsan felmentem a szobámba, nehogy észrevegyenek. Gyorsan magamra kaptam a ruhámat, hogy minél hamarabb elmehessek innen, ugyanis elég fullasztó volt már a levegő így is. Egyre csak az anyám szavai víz hangoztak a fejemben "olyan, mint az apja" "egyre jobban hasonít rá". Miután elkészültem, már mentem is volna az iskolába, de a nyomozó csak nem hagyott békén.

- Ainosuke, beszélhetnénk egy kicsit?

- Ha megint azzal jön, hogy az apám akar lenni, akkor felesleges erőlködnie!

Nem, megértettem, hogy nem szeretnéd ha az apád lennék, én ezt tiszteletben is tartom. Igazából lenne neked egy ajánlatom.

- Mégis miféle?

- Ha lediplomáztál, dolgozz mellettem! Szeretnék belőled egy kiváló nyomozót faragni!

- Nyomozó? Én nem hiszem, hogy....

- Nem kell most döntened, van időd átgondolni! Csak szerettem volna, hogy tudd mik a szándékaim. - A nyomozó ajánlata egyszerre volt hízelgő, ugyanakkor ijesztő is. Nem voltam biztos benne, hogy menne nekem ez az egész.

- Nyomozó, biztos ebben? Kétlem, hogy a képességem nélkül hasznos lehetnék magának.

- Ugyan már, erre ne is gondolj. Nekem nincs szuperképességem, de szorgalommal és kemény munkával sikerült oda feltornáznom magam, ahol most vagyok! Ha nekem sikerült, akkor neked is fog meglásd!

- Köszönöm, ígérem átgondolom az ajánlatát. Most viszont tényleg mennem kell! - biccentettem a fejemmel és kisétáltam a házból. Láttam, hogy Hikari már ott várt engem. Mikor észrevett elmosolyodott. Odasétáltam hozzá és ráérősen megcsókoltam. Összekulcsoltuk a kezeinket és anélkül, hogy bármit is mondtunk volna elindultunk az iskola felé. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a kapcsolatunk már nem a régi, szeretném leszögezni, hogy ilyesmiről szó sincs. Csak épp rájöttünk arra, hogy megkíméljük magukat a felesleges beszélgetésektől, amik nem vezetnek sehová. Ami a nyomozó ajánlatát illeti, addig nem akarok róla szólni senkinek, amíg én magam nem döntöttem el a dolgot. Tudom hogy anyám és Hikari igyekeznének rábeszélni a dologra, nekem viszont erre nincs szükségem. El tudom egyedül is dönteni, hogy akarok e nyomozó lenni, vagy sem. Mikor megérkeztünk az egyetemhez, Ryuiji már ott várt minket.

- Senpai, végre megjöttetek!

- Ryuiji, mondtam már, hogy hívj végre a rendes nevemen!

- De hát Ozeki sem hív téged úgy! - Ozeki még új az iskolában, én pedig a szárnyaim alá vettem, mert tudom milyen az, mikor új közegbe kerülsz és nem ismersz senkit se. Ryuiji-vel is így kezdődött a barátságunk.

- Igen, de nem is ő a legjobb barátom! - látszott, hogy meglepte amit mondtam, de igazán észrevehette volna, hogy rajta és Hikarin kívül nem volt más barátom sose. Végül annyiban maradt a dolog és bementünk órára. Én Hikari mellett ültem és az egyik kezemet végig az övén pihentettem. Ez is egyfajta jelzés feléje, hogy ne aggódjon mert én az ő barátja vagyok. Igen, az utóbbi időben egyre több lány érdeklődését felkeltettem. Anyám szerint ez a külső változásoknak tudható be. Középiskolában még gyenge voltam és pufók volt az arcom, amit a hosszú hajam csak még jobban tetézett. Most viszont már rövid a hajam illetve sokkal izmosabb is lettem. Ryuiji szerint van egy rejtélyes aurám és ez vonzza annyira a lányokat. Persze engem teljesen hidegen hagynak mások, Hikarival szeretnék járni és ezen nem kívánok változtatni, akárkiről is lenne szó. Miután vége lett az órának, Ryuijivel együtt a mosdóba mentünk.

- Senpai, Ai-chan már megint rólad kérdezősködött egész órán!

- Ha ilyen van, koptasd le! Hisz már neki is elmondtam, hogy esélye sincs nálam. A fenébe, miért ilyen nehéz a lányoknak megérteniük, ha egy fiú nem akar tőlük semmit? - sopánkodtam és a fejemet finoman nekiütöttem a falnak. Ám ami ekkor történt, az valósággal lesokkolt. Ugyanis a szemeim előtt a hullámvasút alagútja, néhány horog és egy hulla aki épp együtt utazik a többi utassal.  Halálra voltam rémülve. Nagyon jól tudtam mit is jelent ez az egész.

- Senpai, mi történt?

- Ryuiji, úgy tűnik kezdődik minden előlről!