Misztikus nyomozó

14.rész: Ellenség a csapatban 2.rész

Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék. A szemem láttára lőttek le egy rendőrt, én pedig nem tehettem semmit, különben lelepleztem volna magamat, a bátyám előtt. Így csak fogtam magam és hazafutottam. Egyszerűen nem tudtam volna ott maradni. Arról azonban megfeledkeztem, hogy Hikari-t áthívtam magamhoz, aki épp a házunk előtt ült és feltehetőleg rám várt.

- Ainosuke, ne haragudj, hogy már ilyen korán itt vagyok. Hol van az anyukád?
- Biztos a nyomozóval van, mostanában sokat vannak együtt. Igazán nem zavarsz, menjünk be! - bementünk és leültünk az asztalhoz.

- Sajnálom, hogy téged zargatlak a problémámmal, de te állsz hozzám a legközelebb.

- Ugyan már, semmi gond, hiszen barátok vagyunk, nem? - ezt most miért kellett mondanom? Hiszen a vak is látja, hogy kettőnk között bizony több van, mint barátság.

- Na igen, persze, hogy barátok vagyunk! Nahát, milyen aranyos kép! - mutatott rá arra képre, amin négy éves lehettem és a szüleimmel vagyok rajta.

- Ez az utolsó kép az apukámról.

- Hogy hívták az apukádat?

- Tanaka Kurusuke. Hikari, ha elmondok neked valami nagyon fontosat, megígéred, hogy nem mondod el senkinek?

- Persze, ne aggódj bennem megbízhatsz!

- Az apám nem balesetben halt meg. Igazából öngyilkos lett és én találtam rá, mikor ötéves voltam.

- Hiszen ez borzasztó! Nem is gondoltam volna, hogy ilyenen kellett keresztülmenj.

- Emlékszel mikor legutóbb kórházba kerültem? Tudod, mikor megtaláltam az apámat, az agyam képtelen volt feldolgozni a látottakat és idegösszeomlást kaptam. Egy évig, egy zárt intézet volt az otthonom. nem ettem, nem akartam beszélni sem, csak feküdtem abban az apró ágyban, miközben az agyam mindent kizárt körülöttem. Aztán a nyaraláson amin a nyomozónak hála részt vehettünk, betévedtem a nyaraló alaksorába, ahol egy hullával voltam összezárva egy teljes órán keresztül. Minden rossz emlék eszembe jutott, ezért az agyam újra kizárt mindent magam körül, de hála neked ez nem tartott sokáig!
- Sajnálom, hogy ezen kellett keresztül menned. Tudod én soha nem ismerhettem az apámat, mert elhagyott minket, mikor az anyám várt engem.
- Na, jó, ne beszéljünk most szomorú dolgokról elvégre azért jöttél ide, hogy felvidítsalak! Nos, mit szeretnél csinálni?
- Mesélj nekem a gyerekkorodról!
- Az apám gazdag ember volt. Elismert nyomozóként mindenki tisztelte őt. Én a napjaimat azzal töltöttem, hogy a bátyámmal és a szüleimmel játszottam órák hosszát. Az anyám akkoriban nem dolgozott, hogy otthon gondoskodhasson rólam, amíg az apám a rendőrségen dolgozott. Apám halála után, a megörökölt pénz hamar elfogyott, így az anyám elkezdett dolgozni az iskolában. A régi házunkat el kellett adjuk, én pedig ebbe az iskolában kerültem, ahol most tanulunk. De most már jól vagyok és elég hamar megszoktam a helyzetet. - Nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindenen kellett keresztül menned. Tudod, szerencsés vagy, amiért ilyen klassz anyukád van.
- Miért a tiéd milyen?
- Az enyém folyton a fejemhez vágja, hogy hogy miattam hagyta el őt az apám és ez nagyon rosszul esik nekem! - láttam, hogy már könnyezik, ezért nem szóltam semmit, csak magamhoz öleltem.
- Ne hibáztasd magad, elvégre nem a te hibád.
- Annyira jól esik, hogy itt vagy velem Ainosuke! Végre van valaki, aki megérti a helyzetemet.

- Hikari, ha bármire szükséged van, én itt leszek, hogy segíthessek neked! - végül Hikari hazament, az anyám pedig végre megérkezett.

- Ainosuke, sajnálom, hogy késtem. Tudod Hoshikawa-san szerette volna, ha maradok még egy kicsit.

- Anya, szereted őt? Ha igen miért nem jössz össze vele? Nem kellene miattam boldogtalannak lenned.

- Hoshikawa-san csak egy barát, nem több. Inkább tartsd ide az arcod.