Küzdj a Szerelemért //Befejezett

° 7. Fejezet °

Együtt, de mégis egyedül..

~3 héttel késeőbb~
- Nem, nem lógjuk el a napot - közöltem Mátéval határozottan.
- Naa, de most miért? - kérdezte bánatosan.
- Mert nem és kész. Nem fogok miattad igazolatlant kapni.
- Oké, de suli után gyere el velem sétálni - alkudozot.
- Abban benne vagyok - egyeztem bele.
Közben megérkeztünk a suliba. Reggelente Máté szokott vinni, mert útbaesik neki a gimim.
Bementem az épületbe és a portán vártam Ákosra.
- Szia, na végre. Már vagy 10 perce itt ácsorgok - mondtam Ákosnak, mikor megláttam.
- Bocs, de elaludtam.
- Gyere, menjünk fel.
- Várj, én még előbb benézek a büfébe. Jössz? - kérdezte. Szokásához híven most is csak a kajára tud gondolni.
- Aha.
Nem volt nagy sor, így nem kellett sokat várnom. Ákos vett egy szendvicset, meg két kávét és az egyiket a kezembe nyomta.
- Köszi - köszöntem meg mosolyogva.
- Nincs mit. Mehetünk?
- Arra várok.
Felmentünk a terembe és leültünk egymás mellé a helyünkre.
- Egyébként hogyhogy ilyen hamar itt voltál ma?
- Amióta együtt vagyunk Mátéval, ő hoz suliba - magyaráztam nagyot kortyolva az italomból. Na ez nem volt jó ötlet, mert durván leforráztam a nyelvemet...
- Értem.
A nap hamar eltelt. Az órák unalmasak voltak, mint mindig, de a jó hír az, hogy kaptam egy ötöst az egyik fogalmazásomra. Ma nem volt edzés, így Máté értem jött a hetedik órám után és elmentünk sétálni. Megmutatta az egyik kedvenc helyét, ami egy kisebb hegyen (inkább dombon) volt. Csodás onnan a kilátás. Leültünk egy parda és beszélgettünk. Mielőtt még elindultunk volna visszafele, szenvedélyesen megcsókolt. Még nem mondtuk ki azt a bizonyos "sz" betűs szót, de én éreztem, hogy szeret és én is őt. Hazavitt és én szaladtam Papucshoz. Még mindig elvarázsolt a cukiságával.
- Sziasztok, megjöttem! - kiáltottam fel az emeletre.
- Szia. Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte Krisz.
- Semmi, csak elbeszélgettük az időt.
- Aha, értem.. - mondta gyanakodva.
- Krisz, semmi sem történt - közöltem. Vagyiis.. Nem mondtam teljesen igazat. Mivel Mátéval alig bírtunk elszakadni egymástól a csók közben.
- Oké, elhiszem.
Felmentem a szobámaba és bekapcsoltam a laptopomat. Három értesítésem jött. Kettő üzenet és egy ismerősnek jelölés. Ádám volt az. Az edzéseken sokat dumáltunk, nagyon jófej srác. Visszaigazoltam. Az egyik üzenet Kevintől jött, a másik pedig Lillától.

Kevin: Szia, holnap beszélhetnénk?
Én: Szia, persze. De nem lenne egyszerűbb még ma?
Kevin: Jó, én ráérek. 20 perc múlva a parkban?
Én: Oké
Egyébként Kevinnel az utóbbi időben nem nagyon beszéltem. Szerintem került engem.

Lilla: Sziaa
Én: Szia, mi történt?
Lilla: Ezt én akartam kérdezni.
Én: Mégis mi történt volna?
Lilla: Én nem tudom..
Én: Ha ARRA gondolsz, akkor nem, nem történt semmi.
Lilla: Oké, most mennem kell, mert itt van Erik. Szia ❤
Én: Szia :3
Ezt nem hiszem el. Miért kérdezi ezt tőlem mindenki?? Majd megtörténik, ha úgy akarom. És amúgyis.. Még csak három hete vagyunk együtt. Én nem vagyok Bianka, hogy minden este mással fekszem össze..
Leszaladtam a lépcsőn, mert már csak 15 percem volt a találkozóig.
- Szia, Krisz! Elmentem, majd jövök - kiáltottam fel neki.
- Hé, állj meg! - jött a válasz és egy pillanat múlva Krisz lejött hozzám. - Hova mész? És kivel? - kérdezte számonkérve engem.
- Először is. Nem vagy az anyám, hogy be kelljen számolnom neked, másodszor pedig: semmi közöd hozzá - válaszoltam flegmán.
- De a bátyád vagyok és féltelek. Legalább csak azt mondd el, hogy hova mész - kérlelt.
- Jó, oké. Kevinnel találkozom a közeli parkban, de ha nem sietek, akkor elkésem. Szóval... Szia. Majd jövök valamikor.
- Elviszlek - közölte.
- Nem, nem viszel. Van két lábam és tudok járni. Könyörgöm, hagyj már egy kicsit élni - vágtam a fejéhez elég undokul. Nem szívesen beszéltem így vele, de elegem van már abból, hogy egyfolytában a nyakamon lóg. Mindig mindent tudni akar a magánéletemről. Eljött az ideje, hogy megelégeljem. - Szia - köszöntem el, miközben már kiléptem az ajtón. Becsuktam az orra előtt és elindultam. Az út alatt zenét hallgattam és gondolgoztam. Vajon miért kerül engem Kevin? És most hirtelen miről akar beszélni? A kérdéseimre hamarosan választ kapok. Beléptem a park kapuján és megláttam Kevint az egyik padon ülve.
- Szia - köszöntem, mikor odaértem mellé.
- Szia - köszönt vissza búskomoran.
- Mi a baj? Mi történt? - kérdeztem egyből.
- Kérlek ülj le - mutatott a mellette lévő helyre. Leültem és a szemébe néztem. Most nem vidámság áradt belőle, mint általában, hanem valami más. Talán szomorúság, megbántottság? Nem tudtam megállapítani.
- Mondd már, hogy mi van?! Kezdesz megijeszten - mondtam addódva. Nem szokott így viselkedni.
- Figyelj... - szünet - én... - szünet. - Szóval, a francba is. Én beléd szerettem, Eszti. - mondta ki hirtelen. Hogy mi van?? Belém szeretett? Ezt ugye most csak viccnek szánja? Ez.. ez nem lehet. Pont most kell ezt elmondania? Nem hiszem el..
- Jaj, Kevin... - kezdtem bizonytalanul. - Nekem van barátom. Én nem.. - közbevágott.
- Tudom. Kérlek, ne mondj semmit. Gondoltam, hogy az érzéseim viszonzatlanok. Ezért is nem mondtam el hamarabb.
- Hamarabb? - szóltam közbe. - Te mióta... érzed ezt? - kérdeztem csodálkozva.
- Hát, tavasz óta - válaszolta félve. - Nem mondtam el, mert nem akartalak elveszíteni.
- És miért mondod el most? Miért PONT most? - kérdeztem könnyekkel küzködve.
- Azért, mert nem akarom, hogy azzal az alakkal legyél együtt! - csattant fel ingerülten. - Ő nem érdemel meg téged.
- Miért, te talán igen? - kérdeztem most már dühösen. Ő nem szabhatja meg nekem, hogy ki érdemel meg és ki nem. Nem vagyok a tulajdona.
- Nem ezt mondtam - ellenkezett most már kicsit halkabban.
- Akkor meg? A rohadt életbe is! Mi bajod van neked? - kiabáltam most én.
- Semmi, hagyjuk. Hülyeség volt idehívni téged.
- Na, végre valami, amiben egyetértünk. Azt hiszem, ezzel tönkretetted a barátságunkat - közöltem elcsukló hangon, és megint könnyek kezdtek gyűlni a szememben.
- Ne, Eszti. Kérlek ne mondd ezt! - kérlelt ő is könnyek között. Eddig még nem láttam őt sírni. Soha.
- A barátságunk ezek után már nem lehet a régi. Sőt, egyáltalán nem lehetséges. Ne haragudj, de így már nem tudlak úgy ölelni, mint régen. Már nem tudok neked puszit adni úgy, mint ez ezetőtt. Sajnálom, de nem megy. Ezt meg kell értened - néztem mélyen a szemébe, majd felálltam, még mielőtt válaszolhatott volna. Elkezdtem futni hazafele. Megpróbáltam levezetni a feszültséget, de sajnos ez most nem ilyen egyszerű. A sírás miatt lihegtem és szájon át lélegeztem. Éreztem, hogy az esti hűvös levegő nem tesz jót a torkomnak, de nem érdekelt, csak rohantam tovább. Bekanyarodtam az utcánkba, bementem az ajtón és becsaptam magam mögött.
- Szia, ne haragudj, hogy úgy beszéltem veled. Meg tudsz bocsátani? - kérdezte Krisz, amint beléptem. - Hé, Eszti. Te sírsz? - lepődött meg az arcomat vizslatva. - Mi történt? Jól vagy? Megbántott az a szemét? - kezdett dühbe gurulni.
- Nem, ő nem csinált semmi rosszat - feleltem zokogva. (Azon kívül, hogy szerelmet vallott és el akart tiltani a pasimtól.) - Ne kérdezz semmit, csak ölelj meg, jó? - kértem remegő hangon. Most egy testvér szeretetére volt szükségem, semmi másra. Krisz közelebb lépett és szorosan magához ölelt. Hosszú percekig álltunk az ajtóban és öleltük egymást. Arcomat belefúrtam a nyakhajlatába és összekönnyeztem a pólóját.
- Cshh.. Semmi baj - próbált nyugtatni.
- Köszönöm. És elmondom mégegyszer, Kevin nem csinált semmi rosszat. Nehogy megkeresd! - figyelmeztettem.
- Oké, hiszek neked. Most menj fel és pihenj le - intett a lépcső felé.
- Megyek - egyeztem bele, azzal elengedtem és felmentem a szobámba. Vettem egy forró fürdőt, fogat mostam és bebújtam a meleg takaróm alá. Pár perc alatt el is aludtam.
Másnap arra keltem, hogy kapar a torkom. Azt gondoltam, hogy biztos csak kiszáradt, ezért ittam néhány korty vizet, de utána sem lett jobb. Lementem a konyhába, hogy főzzek egy meleg teát. Bekapcsoltam a vízforralót, mikor anya belépett a konyhába.
- Jó reggelt, kicsim - köszöntött vidáman.
- Ne..ked..is... - krákogtam. Alig jött ki néhány hang a torkomon.
- Csak nem beteg lettét? - kérdezte anya és már nyúlt is a hőmérőért.
- N..em.. Khm. Jól va..gyok - erőlködtem, de hirtelen a számba nyomta a lázmérőt.
Bip..bip..bip... 38,7°C
Basszus, lázas is vagyok..
- Ma itthon maradsz. Nincs vita. Ha kész a tea, menj fel a szobádba - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Re..ndben - válaszoltam szinte hangtalanul. Felforrt a víz, beletettem egy teafiltert és két nagy kanál mézet, majd felmentem, hogy visszafeküdjek. Bebújtam az ágyamba és írtam egy üzit Máténak, hogyha ma tervezett valamit, akkor felejtse el, mert nyomom az ágyat. Lillának és Ákosnak is megírtam, hogy lebetegedtem. Letettem a telefonomat és perceken belül visszaaludtam.

Sziasztok! Ha ez a rész is elnyerte a tetszésedet, akkor vote-olj és kommentelj. Elég izgalmasra sikeredett ez a fejezet és várható, hogy az elkövetkezendők is azok lesznek. :3