Küzdj a Szerelemért //Befejezett

° 24. Fejezet °

Tehetetlenül..

Ez az, amit nem bírok. Egyedül lenni a gondolataimmal. Ilyenkor azonnal lelombozódom és Ádám jut az eszembe. Még mindig nem látogathattam meg és ez kikészít. Amint járógipszet kapok, az első dolgom lesz, hogy elmenjek hozzá.

És végre. Elérkezett az idő. Eltelt ez a borzalmas két hét, így ezennel már járógipsszel és két mankóval a hónom alatt járom a világot. Pontosabban a kórház folyosóit. Amint az orvosom elengedett, az első dolgom volt, hogy átbotorkáljak az intenzívosztályra. Krisz hiába ellenkezett, nem tudott megállítani, így csak sietett utánam.
A recepciónál megkérdeztem, hogy Ádám pontosan hol fekszik. A fiatal nő a pult mögött kérdéssel felelt a kérdésemre:
- Önök a rokonai?
- Mi.. öhm.. - motyogtam zavartan.
- Igen. Az unokatesónk - vágta rá a bátyám habozás nélkül. Ezért örök hálával tartozom neki. Én az ilyen szitukba folyton leblokkolok.
- Rendben. Akkor 126-os szoba - felelte kissé kétkedve.
- Köszönjük - mondtuk egyszerre, majd egyenesen a szoba felé vettük az irányt.
- Én majd itt várok - szólalt meg Krisz az ajtó elé érve.
- Oké - válaszoltam, majd vettem egy mély levegőt, és benyitottam.
Majdnem elájultam a látványtól, ami fogadott. A lábaim teljesen elgyengültek, még jó, hogy ott volt a mankóm kapaszkodónak.
- Úristen..! - motyogtam, majd odamentem az ágyához, és lerogytam a mellette álló székre. Könnyes tekintettel megragadtam a kezét, és az ágy szélére könyökölve felé görnyedtem. Alig bírtam visszatartani a zokogásomat. Borzalmas érzés volt így látni őt. A mellkasán egy nagy, leragasztott seb lógott ki a kórházi ruhája alól, a nyaka oldalától indulva egészen a állkapcsáig egy hatalmas, mély vágásnyom futott, amit nagyon sok öltéssel varrtak össze. Bal karja a vállától egészen a csuklójáig be volt gipszelve, a homlokán pedig volt még két kisebb, összeragasztott seb. A kézfejébe, amit szorongattam, infúzió volt kötve, orrába meg a lélegeztető cső.
Épp a könnyektől áztatott szememet törölgettem, mikor belépett a szobába egy nővér.
- Szervusz. Sietek, csak ki kell cserélnem az infúziót - mondta, majd odalépett az állványhoz, amirő lelógott a tasak, és egy másikat tett a helyére.
- Jónapot - köszöntem megpróbálva kicsit összeszedni magamat. - Esetleg meg tudja mondani, hogy mikor ébred fel? - kérdeztem félve a választól.
- Azt még nem tudni. Reméljük, hogy minél előbb, de nagyon súlyosak a belső sérülései. A férjem -a fiatalember orvosa- említette, hogy alig egy hónapja belső vérzéssel szállították be, és valószínűleg ennek a szövődményei alakultak ki, és ettől ájulhatott el az autóban - magyarázta segítőkészen. - A kóma egyfajta védekező funkció. Segít a felépülésben, és így nem is érez fájdalmat.
- Értem. Köszönöm - hálálkodtam.
- Viszont nem igazán szabadna bent lennie, szóval kérem, hogy lassan távozzon - mondta, majd miután bólintottam, elhagyta a helyiséget.
Búcsúzásképp leheltem egy lágy csókot az ajkaira. Nem pont így képzeltem el az első csókunkat. Valószínűleg ő nem is érezte, de muszáj volt. Szükségem van rá, éppen ezért is olyan szörnyű, hogy csak testileg van itt, szellemileg pedig ki tudja hol jár..
Egy pillanat erejéit, mintha egy halvány mosolyfélét látam volna átsuhanni az arcán. Bár lehet, hogy csak beképzeltem. Még egyszer utoljára rászorítottam a kezére, majd feltápászkodtam, és kimentem Kriszhez. Az együttérző arcát látva, és ahogy a karjai közé húzott, nem bírtam tovább tartani magam. Egész testemen rázta a zokogás. Belülről maró fájdalom játa át a testemet, amitől könnyek formájában próbáltam szabadulni, de nem igazán ment. Jópár perc múlva, mikor sikerült valamennyire lenyugodnom, elindultunk haza.
A folyosón összefutottunk Zsolttal, aki valószínűleg Ádám anyukáját támogatta. Mindkettejük szemében könnyek csillogtak, az enyémhez hasonlóan. Bemutatkoztunk egymásnak Lindával -Ádám édesanyjával-, majd váltottunk pár szót. Megkért, hogy tegeződjünk, és mondta, hogy bármikor bejöhetek, ő is általában itt van a fiával.
Miután elköszöntünk egymástól mindannyian, Krisszel lementünk a parkolóba, és beültünk a kocsijába.

3 hónap. 3 kicseszett hónap telt el, és még mindig semmi. Ádámról és rólam is lekerült a gipszünk, a sebeink nagyja begyógyult, de ő még mindig kómában feküdt. Már nem volt az intenzíven, mivel az életjelei már stabilak. Egyszerűen csak nem ébredt fel. Az orvosoknak sincs magyarázatuk a miértjére.
A sok kórházban töltött idő alatt nagyon jóban lettünk Lindával. Hiába idősebb nálam jóval, mindketten barátnőkként tekintünk egymásra, ami jó érzés. Én végig támogattam őt a nehéz időkben, ahogy ő is engem. Bár neki biztosan jóval szörnyűbb ez az egész, mivel mégiscsak a tulajdon fiáról van szó.
Mikor éppen egyedül vagyok bent Ádámnál, mindig önálló életre kelnek az ujjaim. Vagy a mellkasán simítok végig, vagy a hajába túrok bele. Most épp a nyakán végigfutó nagy hegen vezettem végig a mutatóujjamat. Az orvosok szerint ez élete végéig ott lesz.
Épp egy puszit leheltem a szája sarkára, mikor a rákötött gépek hirtelen sípolni kezdtek. Ijedtemben hátraléptem, a szívem olyan vadul kezdett verni, hogy majd' kiszakadt a mellkasomból. Hirtelen orvosok rohantak be az ajtón, nyomukban Lindával.
Ádám teste hirtelen rángatózni kezdett, amitől a lélegzetem is elakadt, szememben pedig a már hiányolt könnyek gyűltek össze. Legnagyobb bánatomra az orvosok kiküldtek minket. A folyosón ülve, egymás kezét szorongatva ültünk Lindával. Mindketten reszkettünk. Ő a fia elvesztésétől félt, én pedig a szerelmemétől. Ez csak a kórházban tudatosult bennem igazán. Bármennyire is tagadtam, igenis beleszerettem Ádámba. És ő ezt talán soha nem tudja meg...
Kb 10 perc múlva egy orvos kijött a szobából, majd elénk lépett.
- Az édesanya bemehet - nézett Lindára, majd bátorítóan begszorítottam a kezét, mielőtt elengedtem volna. Ő félénken rámmosolygott, majd belépett az ajtón, az orvossal együtt. Még 10 perc után az itt dolgozók kijöttek, és utánuk nem sokkal a levakarhatatlan vigyorú Linda is.
- Ne haragudj, de el kell szaladnom néhány cuccért - mondta, majd itt sem volt. Még válaszolni sem tudtam. Ádám főorvosa végül hozzám is odajött, és mondta, hogy mostmár nyugodtan bemehetek. Én még mindig szívroham közeli állapotban beléptem az ajtón. A látványtól majdnem összeestem. Meg kellett kapaszkodnom a kilincsben, hogy talpon tudjak maradni.

Annyira szörnyű vagyok.. Ne haragudjatok az újabb hosszú kimaradásomért. Azért remélem, hogy izgalmasnak és jónak találtátok ezt a részt. Ha így volt, kérlek jelezzétek egy vote-tal, és ha van kedvetek, hagyjatok egy kommentet, hogy lássam: érdemes-e folytatnom.
Puszi :3