Küzdj a Szerelemért //Befejezett

° 25. Fejetet °

Hihetetlen...

- Ne haragudj, de el kell szaladnom néhány cuccért - mondta Linda, majd itt sem volt. Még válaszolni sem tudtam. Ádám főorvosa végül hozzám is odajött, és elmondta, hogy mostmár nyugodtan bemehetek. Én még mindig szívroham közeli állapotban beléptem az ajtón. A látványtól majdnem összeestem. Meg kellett kapaszkodnom a kilincsben, hogy talpon tudjak maradni.
Ádám ott ült az ágyán, arcán fájdalmas, de örömteli mosollyal. Ha azt tettem volna, amit a szívem diktál, azonnal odarohantam volna hozzá, ajkaimat pedig szorosan az övéire nyomtam volna. De nem tehettem. Inkább az eszemre hallgattam, és hatalmas vigyorral a képemen odabicegtem hozzá és átöleltem.
- Annyira örülök, hogy újra itt vagy - motyogtam a nyakhajlatába.
- Kösz, Eszti. Én is - felelte szexi, rekedtes hangon, miután elhúzódtam tőle. - Sok mindent kell majd elmesélned. Az orvosok azt mondták, hogy jó sokáig ki voltam ütve.
- Az nem kifejezés - vágtam rá. Talán egy kicsivel jobban is palástolhattam volna a hihetetlen boldogságomat, de nem voltam rá képes. Most nem. - Bár igazából nem sok mindenről maradtál le. Vagy ha igen, akkor én is.
- Ezt hogy érted? - kérdezte összevont szemöldökkel. Basszus.. hogy neki még ez is jól áll!
- Hát.. Tudod, elég sok időt töltöttem a kórházban, meg az ágyamban fekve. Aztán pedig megint itt - makogtam össze-vissza, mire még inkább kérdővé vált a tekintete. - A balesetben eltört a lábam, ezért jópár hétig ágyhoz voltam kötve. Azután pedig, hogy levették a gipszem, elég sűrűn jártam be hozzád anyukáddal - mondtam ki végül az igazságot. Előbb-utóbb úgyis megtudta volna, hogy majdnem minden nap itt gubbasztottam az ágya mellett. Jobb, hogy én mondtam el.
- Oh.. értem. Én.. én nagyon sajnálom, Eszti. Tényleg - szabadkozott szomorú arccal.
- Mi? - fagytam le. - Mégis mit sajnálsz? Semmi sem volt a te hibád - nyugtattam meg, mire csak a fejét rázta.
- Én okoztam a balesetet. Miattam sérültél meg - magyarázta sajnálkozó pillantásokat vetve rám.
- Jézusom, Ádám! Fejezd be! Dehogy volt a te hibád. Beteg voltál. Súlyos belső sérüléssel élted a mindennapjaidat. Kész csoda, hogy túlélted - mondtam egy - az arcomon lecsorduló - könnycsepp kíséretében. - Az a fontos, hogy most már mind a ketten jól vagyunk - mosolyodtam el, letörölve azt az apró könnycseppet az állkapcsom aljáról.
- Igen - bólintott, majd vett egy mély levegőt és folytatta. - Tudod... arra gondoltam, hoogy... Vagyis nem. Nem fontos. Felejtsd el - legyintett végül. Majd' megölt a kíváncsiság, hogy mit akarhatott mondani. Miért visszakozott végül?
- Oké - motyogtam szomorú tekintettel. Láttam Ádám szemében, hogy kétségekkel küzd. De vajon mifélékkel? Tudja, hogy nekem bármit elmondhat, de most mégsem teszi.
- Ha kikerültem innen, muszáj lesz beszélnünk - közölte szárazon. Most már tényleg nem tudom, mit gondoljatk.
- Jó. De miért nem tudunk most beszélni? - kérdeztem érdeklődve. Hisz itt volt a tökéletes alkalom. Csak ketten voltunk egy csendes helyen.
- Azért, mert... mert nem. Ez nem a megfelelő hely és idő. Majd ha rendesen felépültem és képes vagyok talpra állva a szemedbe nézni, akkor beszélhetünk, oké?
- Oké - nyugtáztam végül beletörődve. Tudhatná, hogy engem cseppet sem zavar az állapota, de valamiért mégsem tágít. Talán túl nagy a büszkesége. Lehet, hogy nem akar sebezhetőnek tűnni vagy ilyesmi.
- Közelebb tudsz jönni egy kicsit? - kérdezte mélyen a szemembe nézve. Válaszul rögtön leültem az ágya melletti székre és közel húztam magam hozzá. Kissé fájt a lábamnak a hirtelen mozdulat, de fikarcnyit sem törődtem vele.
- Totálisan össze vagyok zavarodva - szólalt meg hirtelen. - Nem tudom, hogy mi ütött belém, de ezt muszáj megtennem, bármi is lesz belőle. - Ötletem sem volt, hogy mire készül, azonban mikor hirtelen felült, fájdalmas fintorral az arcán és kitépte kézfejéből a kanült, majdnem szívrohamot kaptam.
- Elment az eszed? Mégis mi a francot csi... - nem tudtam befejezni a kétségbeesett szóáradatomat, mivel két tenyere közé fogta az arcomat és ajkait szorosan az enyémre tapasztotta. Egy pillanatra azt hittem, hogy ez nem a valóság és majdnem leestem a székről. Végül valahogy sikerült egyhelyben maradnom és viszonoznom Ádám forró és vággyal teli csókját. Mintha minden ki nem mondott érzésünk és fájdalmunk egyesült volna a csókban. Eleinte vadul faltuk egymást, de hamar áttértünk a lassú alaposságra. Egymás szájának minden négyzetmilliméterét meg akartuk ismerni. Mikor Ádám nyelve lágyan végigsiklott az alsó ajkamon, majd' elaléltam. Soha életemben nem volt részem ilyen tökéletes csókban. Ha nem rontanak ránk az ápolók és orvosok, talán soha nem hagyjuk abba.
Mivel úgy belefeledkeztünk egymásba, meg sem hallottunk a fülsüketítő sípolást, ami az Ádámra kötött gépekből áradt.
- A vérnyomása az egekben van, a kanül nincs a helyén, a szíve pedig túl gyorsan ver - hadarta a főnővér. Én a nagy tömegben inkább felálltam és hátra bicegtem. A mankómon támaszkodva figyeltem az eseményeket.
- Ezt többé nem csinálhatjátok - jött oda hozzám az egyik orvos szigorú tekintettel. - Veszélyes lehet, ha a barátod vérnyomása túl magas, főleg ha nem kapja meg vénásan az infúziót.
- Renben. Én ezt nem tudtam. Sajnálom. Próbáltam rászólni, de... Nem fontos - magyarázkodtam, majd inkább csak lesütöttem a szememet.
- Most még nem történt semmi. Némi gyógyszerrel le tudjuk nyugtatni, csak arra kérlek, hogy amíg itt van, ne nagyon csináljatok hasonlót. Még ha kiengedjük, akkor is oda kell majd figyelni rá - mondta hihetetlen komolysággal az arcán.
- Értem. Figyelni fogok - válaszoltam határozottan, majd kimentem a szobából. Fogalmam sincs, hogy miért, de nem tudtam levakarni a számon ragadt mosolyt. Egyik ujjammal végigsimítottam az alsó ajkamon, miközben felidéztem azt a fantasztikus csókot. Ötletem sincs, hogy mihez fogok kezdeni ezután...

Annyira sajnálom! Már megint nem írtam nagyon sokáig. Valamiért nem volt meg az ihlet, de a lényeg, hogy most már van.
Ha tetszett ez a rész, kérlek nyomjatok rá a csillagocskára, és ha gondoljátok, írjátok meg a véleményeteket kommentben.
Puszi :3