A palota átka

5. Rész

Elég hamar eljött a reggel, és elég korán fel is keltem, és mire kimentem az emeleten, arra neszeltem, hogy még mindenki mélyen alszik. Az előző napok rémálmaiból újra a tündérmesébe ébredtem. Bekopogtam Kátjá asszony szobájába, de nem válaszolt. Gondoltam, még alszik, így megkeresem majd késöbb. Hanem az éhesség jutott hirtelen eszembe, így gondoltam lemegyek a szakácshoz, hogy reggelit rendeljek. Errefel, a folyosón, ami a konyhába visz, majdnem nekimentem Ibrahimnak, aki kezével próbált védekezni, én pedig akkor ébredtem meg, mikor összefutott tekintetem az övével. Egyrészt kellemes volt, másrészt, pedig kicsit hülyének néztem magam, hogy nem vettem észre, azt hiszem pont kifelé néztem.

-I..Ibrahim? –kezdtem el dadogni, majd eszembe jutott a hajolás, és az is megtettem előtte, ne zaklassam már reggel korán. – Áldott reggelt –mondtam, miközbe megint láttam azt a kellemes nyájasságát az arcán, és barátságosan magához ölelt, annak ellenére, hogy az elmúlt napokon, mennyire összekaptunk mi is. –Kerestelek tegnap este, de nem voltál lakrészedbe – mondtam amiután újra egymás mellett álltunk.

-Áldott reggelt –mondta egészen barátságosan –úgy néz ki, hogy ma még nem zaklatta fel senki, ezért lehetett ilyen közvetlen. –Akartam is üzenni, hogy ne gyere, de mindegyis. Jössz velem most. Késöbb a szultánnal van beszédem –mondta miközbe engem egyből elragadt, és a testőrei is kísérték lakrésze felé. Bementünk szobájába, majd leült arra az ezeréves székére én pedig előtte álltam. Hanem abba a percbe mikor akartam mondani valamit, bejött egy aga, és mondta:

-Naszuf efendi van itt.

-Jöhet –vágta rá egész nyugodtan, mire kiment az aga, és belépett az efendi, vagy ahogy mindenki ismeri a matrakos.

-Áldott reggelt, pasám –mondta, miközbe rám is nézett.

-Áldott reggelt, Naszuf efendi –vágtam rá hamar egy felbólintással, amit ő is viszonzott.

-Elkezdődött ismét egy reményekkel teli, csodás nap, ugye matrakos? –kezdett bele a közepébe a pasa, míg mi csak furcsán néztünk rá, de a nagyuraknak mindig ez a szokásuk. A másikat nem kell hagyni beleszólni semmibe. –Bele is vághatnánk a mai nap munkábia –és ezennel elővett vagy 3 arannyal borított könyvet fiókjából, majd egy csomó egymásra tett papírt az asztalára rakott. – Épp Nádjá asszonnyal akartam váltani két szót –mondta miközbe ugyanazt a mozdulatott csinálta, előbb a matrakosra, majd rám nézett. –Hogy vagy?Jól érzed magad itt?Van szükséged valamire? –olyan váratlanul és családiasan tette fel ezeket a kérdéseket, hogy még csodálkoztam, hogy ilyen jól indul ez a nap.

-Ibrahim –mondtam a szokásosnál is komolyabban. – Egészen megvagyok, jól el vagyok, jól bánnak vélem, nem panaszkodhatom. Hanem engedd meg, hogy néha kimehessek lovagolni az udvarra. Hozass nekem egy lovat –mondtam egészen könyörgő hangon. Miközbe ránéztem az egyik szemöldökét felhúzta, majd mintha egy beleegyező tekintettel, bólogatott volna, ezeket mondta:

-Matrakos, téged bízlak meg ezzel. Holnapra hozass egy lovat, és te felesz érte. De semmiképp sem mész egyedül lovagolni, kísérni fogod minden léptét míg az udvaron lesz –mondta ezeket elég szigorú hangon, és végig a matrakosra nézett. –Hürrem szultána keze odáig is elnyúlik. Megértetted? –kérdezte egészen szigor tekintetettel a matrakost. Majd, mint az engedelmes szolgák, mondta:

-Igen, pasám.

-A lovat én intézem, de biztosítod a többit, és te magad felesz érte. –Tette még hozzá. Én pedig nagyon megörültem ezek hallatán, és odafutottam, mind az elvetemültek az iróasztalához, majd erősen megszorítottam és egy köszönetet sugtam a fülébe, de ő hirtelen rávágta: