Élet

Prológus

A bunker sötét volt, és ijesztő. Csak a fémasztalon álló gyertya világított, és adott némi támpontot. A kisfiú összehúzta magát az asztal mellett, erősen szorította a kést az ölében, miközben figyelte és hallgatta, ami a másik szobában zajlik.

Az anyja sikított, és könyörgött, majd hirtelen minden elnémult. Már nem volt semmi zaj, csak ahogy a gyertya ég. A csendet apja léptei törték meg, ahogy előkóválygott. Lenézett a fiára, majd megeresztett egy perverz mosolyt, miközben lerakta a véres vadászkést az asztalra.

- Te jössz. Most rögtön bejössz, és az anyád holttestén erőszakollak meg. Tetszik?- kérdezte, majd áthajolt az asztalon, hogy felkapja alig 5 éves gyerekét. Ekkor azonban Eren csak feltartotta a kést, ami rögtön bele is állt az apja nyakába.

Fuldoklott a saját vérében, miközben Eren kihúzta a kést, és halkan énekelni kezdett:

Kötelességek s csalfa szavak
Engem földhöz ragasztottak.
Kezem zsibbadt, lábam eltört.
Értem már a halál eljött.
Nézett egyet, majd eltűnődött:
Miért csillog szemem, ha testem széttört?

Énekelte lassan, kimérten, ahogy anyjától tanulta, amikor még csecsemő volt, majd minden este, amikor az apja már végzett vele a szobában, és őt aludni vitte. Azt mondta neki, hogy még ő zenésítette meg, de Erent ez nem zavarta. Elővette a varrókészletet, és nekilátott összeölteni az apja nyakán a sebet, miután a férfi már kivérzett.

- Kapsz egy esélyt - mondta suttogva,
Majd vékony csuklómat megragadva
Vonszolt engem üvegszilánkokon,
Emberek szívein, széttört álmokon.
Vérem csak folyt, mint egy folyó vize,
Minek nem túl kellemes az íze.

Befejezte az öltéseket, és rákötött egy fehér kendőt a férfi nyakára, eltakarni a sebet. Megsimogatta a fejét, és hozott egy fésűt, hogy kifésülje a haját. Óvatosan csinált minden mozdulatot, ahogy tőle látta korábban.

Világ végén kötöttem ki.
Ott ült velem szemben valaki,
Kinek szíve helyén hegek voltak,
Nem jöttek ki száján szavak.
Ránéztem s megértettem,
Ha én őt felsegítem, ő majd megment engem.

Szépen elrendezett mindent, egymás mellé húzta a két testet, és csak nézte őket nyugodtan. Semmi baj nem lesz, tudta, miközben lepucolta a két késeket, és tovább énekelte a régi dalt:

Odanyúltam kezéért, lassan megérintettem,
S megtörtént az, amiről azt hittem, már lehetetlen:
Szívem roppant egyet, majd újra dobbant,
Szeretlekre kimondtam az én téged jobbant.
Magamhoz szorítottam, Ő vállamra hajtotta fejét,
Együtt megteremtettük közös világunk végtelenjét.