Versek

Árkádiai lét

Csendes reggelen,
üldögélek az ablakban,
hallgatom a madarakat,
hallgatom a hangotokat.

Gondolkozok, gondolkozok,
hogy rímel-e vers?
Gondolkozok, gondolkozok,
stimmel-e hely?

Ábrándozok, ábrándozok,
múlt évszázadokról,
olvasgatok, olvasgatok,
görög mitológiáról.

Látom én, látom én,
Árkádia földjét,
hol gondtalanság úszik,
a víz felszinén.

Hol pásztorok legeltetik,
hatalmas nyájukat,
s hol fák árnyékában,
pihennek ők magukban.

Csak is a természet,
csak is a világ,
mely dolgok szép lassan,
költő szívemet megindíták.

Víg dithyrambusok,
járják át fejemet.
Melyet belefogalalok,
e versbe.

'S Árkádia még áll,
pihenésre vágyó szívembe.
És pásztorok furulyája,
hallatszik szűntelen.

Habár az élet múlik,
telik az idő,
Árkádia nem múlik,
csak megmarad ő.

Mivel a béke e csendes szigete,
még szívünkben áll.
Így legyünk boldogak,
döljünk hátra és pihenjünk a fa kellemes árnyékán.

Feledkezzünk meg,
a fájásról, a múltról,
ne engedjük hogy ez megzavarjon,
a pihenéskor.

Sokáig zendül fel,
a pásztorok sípja.
Sokáig pihenünk,
az árnyékban.