Mint egy tündérmese (Like a Fairytale)

Hol volt, hol nem volt

- Yuuri, el kell menned erre a lakomára!

- Nem, nem kell.

- De mindig csak ígérgeted és ez itt a tökéletes lehetőség!

Yuuri felemelte a karját, hogy csuklója hátuljával megigazítsa szemüvegét, majd kisöpörte fekete tincseit az arcából, hátrahagyva egy lisztes lenyomatot a homlokán. Figyelmét újra az előtte elterülő kelt tésztára összpontosította, belemélyesztve kezeit a rugalmas textúrába. Mindjárt kész.

- Nem, csak időpazarlás lenne.

- De mi van, ha ő is ott lesz? – Mila különös hangsúlyt fektetett a névmásra, mint ahogy mindig is szokta, amikor egy bizonyos valakit emleget.

- Persze hogy ő is ott lesz! Elvégre ez egy királyi parti – mondta Yuuri egy sóhajtás kíséretében, majd ismét megállt. – Liszt?

Mila szófogadóan pár csipetnyi lisztet szórt a munkalapra, majd Yuuri ismét gyúrni kezdte az előtte lévő tésztát.

- Találkozhatnál vele – mélázott Mila. – Óh, gondolod, hogy lesz tánc is? Várj, buta kérdés, hát persze, hogy lesz tánc is - Hátralépett, majd kezeit a feje fölött tartva kecsesen megpördült. – Találkozhatnál vele és együtt táncolhatnátok hajnalig!

- Nem hinném, hogy valaha is bejönne a konyhába, szóval hogyan találkozhatnék vele? – kérdezte Yuuri, megkérdőjelezve a lány logikáját.

- Kiosonhatnál – kacsintott Yuurira a vöröshajú, miközben befejezte a pörgést, majd a munkalapra könyökölve, a tenyerére támasztotta az állát. – Vagy, valakinek ki kell vinnie a süteményeket a vendégeknek, hogy kedvükre lakmározhassanak, miért ne tehetnéd ezt meg te magad?

- Erre a célra nálam alkalmasabb embereik vannak. Az egyetlen dolog, amit a szüleim valaha is láthattak az a konyha és az ajtók voltak – mondta Yuuri egy gunyoros nevetéssel.

Azon alkalmakkor, amikor a palota ragyogó fogadásokat rendezett, a Katsuki család gyakran gondoskodott mindenféle édességről az ünnepségek alatt, hiszen cukrászdájuk a királyság egyik legjobbjának hírében áll. Az előző évek során Yuuri mindig önkéntesen hátramaradt az üzletben, amíg mindenki más elment kézbesíteni a szállítmányt.

Már látták a ma reggel érkező listát, melyben részletesen fel volt tüntetve a rendelés az idei éves bankettre, ahol a szomszédos királyságok között már régóta fennálló fegyverszünetet ünnepelték. A papír olyan hosszú volt, hogy kibontásakor a padlót súrolta.

Csokis-diós eclair, barnított vajas teasütemények, málnás zabaglionék, epres mázas gyümölcslepények, habcsók fészkek citromos-narancsos tejsodóval, áfonyás zefír (orosz pillecukor)... utóbbihoz importálni kell majd a szükséges hozzávalókat.

Yuuri és Mila leesett állal bámultak a listára, amely ez alkalommal többet kért a megszokott mennyiségnél. Középen találtak egy megjegyzést, amiben azt kérték, hogy ha lehetséges, készítsenek egy életnagyságú hattyút choux tésztából, chantilly krémel bevonva.

- Mi a...?! – szaladt ki Mila száján, mikor a kívánsághoz ért.

Yuuri nem követte a példáját, habár magában egyetértett a lány véleményével.

- De hát róla van szó, Yuuri!

- És akkor mi van? Egyáltalán mit tudnék tenni, ha találkoznék vele? Kínosan bámulni rá, amíg az őrök el nem visznek? - kérdezte Yuuri, miközben a tésztát négy egyenlő darabra szakította, majd tökéletes golyókat formázott belőlük.