Mint egy tündérmese (Like a Fairytale)

Egy cukrászba

Yuuri hitetlenkedve bámult.

Phichit hihetetlenül széles mosollyal épp egy falat krémes puffancsot rágott, s arca úgy fel volt puffadva, akár egy hörcsögnek.

- Te jó ég, Yuuri, ez hihetetlen! –Szájával elégedetten cuppantott. – Mármint mindenki mondta, hogy te egy elképesztő cukrász hírében állsz, de nem mintha meg tudtam volna mondani, amíg nem próbáltam én magam is, tudod? De ez... szent szar. Hűha. Igen, hűha.

Yuuri nem talált szavakat. Nem azért, mert nem tudta kezelni a túlzó dicséreteket. Hanem mert Phichit lebegett.

Először elkerülte a figyelmét, de most már lehetetlen volt nem észrevenni. A jótündér kereszt... személy... egy sámlin ült a cukrászda konyhájában, de valójában nem ért hozzá az üléshez. Yuuri valószínűleg keresztül tudná húzni a kezét Phichit és a szék között, amin ülnie kellene, mert Phichit lebegett.

Phichit tenyereit gyorsan egymásnak dörzsölve letörölte a kezeit, minden egyes mozdulatával még több csillámot küldve a levegőbe. Yuuri biztos volt benne, hogy mostanra már a padlót és a munkalapot is belepné a csillámpor, ha nem tűnne el azon nyomban, mikor bármihez is hozzáér.

- Yuuri? – kérdezte Phichit kedvesen, mikor észrevette, hogy a cukrász meredten nézte. – Mi a gond?

Megrázva a fejét Yuuri megpróbálta összeszedni a mondandóját. Kérdések milliói futottak át a fején, melyek minden alkalommal csak fokozódtak, ahogy Phichit kinyitotta a száját, és egy újabb halom szót zúdított rá, amiknek semmi értelmük nem volt. Így hát amellett döntött, ami legelőször az eszébe jutott.

- Te mindig ennyire... csillogó vagy?

- Huh? – Phichit végignézett magán, mintha fogalma sem lenne arról, Yuuri miről beszél. – Oh, a csillám, igen, nem, általában nem... Tegnap elszúrtam egy varázslatot, és ez a mellékhatása. Hamarosan el kéne tűnnie... azt hiszem...

- Elszúrtál... egy varázslatot... - ismételte Yuuri. Szavaiból több kétség hallatszódott volna, ha nem lenne a tény, hogy Phichit lebegett, és minden mozdulatával csillámokat szórt.

- Igen! De ne aggódj miatta, mármint, ez egyáltalán nem nagy dolog. Az egyik osztálytársam csúnyán elrontott egy átváltoztató varázsigét, mármint nagyon durván, és egy hétig béka volt. Nagyon vicces volt. – Phichit szünetet tartott, ujját végighúzva az alsó ajkán. A művelet csillámot hagyott rajta. - Bár néha még mindig eszik legyeket...

Yuuri nem tudta, mit mondjon.

- Mindenesetre! – Phichit összecsapta kezeit (még több csillám), és felegyenesedett. Yuuri megpróbálta nem figyelembe venni a tényt, hogy lábai nem érintették a padlót. – Öhm, szóval, mármint mi a helyzet ezzel az egész „nem megyek a bálba" dologgal? Ez szörnyen béna, van fogalmad róla, hogy mennyire keményen dolgoztam rajta, és te csak úgy lefújod?

Yuuri homlokráncolva szólásra nyitotta a száját, majd újra becsukta.

- Tessék?

- Így van! Tudod, nem egyszerű a világodban érvényesülni! – Phichit keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt, láthatóan egy megjátszott szigorú pillantást küldve Yuuri felé. – Javaslatokat suttogni mindenkinek. „Milyen mesés lenne az a hattyú?", „Talán le kéne menned a konyhába, úgy körülbelül most", „Talán egy kis pezsgő jót tenne Yuurinak", „Hé, lányok, a herceg teljesen biztos, hogy Yuuriról beszél, talán kisegíthetnétek". Van fogalmad róla, hogy mindez milyen kimerítő? Még soha nem kellett ennyit szundítanom!