Mint egy tündérmese (Like a Fairytale)

Boldogan, amíg meg nem...

A Nikiforov királyság koronahercege számos nagyszerű dologról volt ismert királyságok szerte. A szépsége és ezüstös haja már-már legendásak voltak. Akárhányszor meglátogatott egy másik királyságot, gyakran tömegek gyűltek össze, hogy csak egy pillanatra is láthassák, vajon igazak-e a mítoszok, vagy hogy a barátaik fülébe suttogják: látod, mondtam, hogy gyönyörű. Miért nem lehet nekünk is egy ilyen hercegünk?

Ismert volt a kedvességéről, a szikrázó, lehengerlően kék szemeiről és az ajkain húzódó szív alakú mosolyáról. Mikor sétált, azt büszke tartással tette, mindig fenntartva a látszatot, hogy nagyon is tisztában van a mások feletti hatalmával, azonban soha nem élne vissza vele.

Tudott volt az is, hogy alkalomadtán hajlamos volt a feledékenységre, azonban még ha el is feledkezett egy névről, különösen tehetségesen kerülte meg sármjával a problémát. Nagyon kevés ember nem esett darabokra a herceg egy kacsintásától és egy jól időzített mosolyától.

Azonban a többi királyság nemeseinek és méltóságainak belső köreiben már a kezdetektől fogva ment a sugdolózás. Ahogy teltek az évek, a herceg szemeinek ragyogása és a nevetése, mely oly sok szívet rabul ejtett, eltompult. Egyre kevesebbszer látogatta meg a többi királyságot. Egyre kevésbé lett az ünnepségek és események középpontja, nem ment el a meghívásokra, és olykor még csak nem is válaszolt rájuk. Amikor személyesen megközelítették, a válaszai ugyanolyan kellemesek voltak, mint mindig, de mindösszesen ennyit lehetett elmondani róla.

A herceg továbbra is közkedvelt maradt, azonban sokan azon tűnődtek, hogy talán a hercegnek lenne szüksége valakire, akit szerethet.

Mégis nem sokkal ezelőtt a sok nagyszerű ember szeretete a herceg iránt megingott, elcsenték tőle. Helyette hihetetlen örömmel átruháztatott a szeretetreméltó, fekete hajú férfira, aki mára már egy állandó jelenséggé vált a herceg oldalán.

Királyság szerte a nemesek és közemberek egyaránt beleszerettek azokba a ragyogó barna szemekbe, a szégyenlős mosolyba, és a legkisebb dicséretre is megjelenő arcpírba, mely orcáit színezte. Olyannyira beleszerettek, mint amennyire a herceg is egyértelműen beleesett, aki senkire sem szentelt figyelmet, amikor Yuuri mellette volt. Nem mintha bárki is hibáztatni tudta volna érte.

Ünnepségek és mulatságok világszerte esélyt követeltek Yuuri meghívására, hogy Yuuri részt vegyen rajtuk, és elvigye a hihetetlen péksüteményeit. Egyre többet és többet fogadott el, melyek után minden alkalommal számos nemesség sóhajtott fel csalódottságában, mikor a cukrász hazatért a saját királyságába.

Yuuri mindig is boldogan látogatta meg a szomszédos régiókat, hogy a péksüteményeit és receptkönyveit a vásárlók hosszú sorainak árulja, hogy megtanítsa a gyerekeknek, hogyan kell egyszerű süteményeket készíteni, vagy hogy tapasztalatokat cseréljen más cukrászokkal, akik mestercukrászként kezelték annak ellenére is, hogy Yuuri ragaszkodott az ellenkezőjéhez. Azonban a legboldogabb akkor volt, mikor az utazásai végén ismét Viktorral lehetett, aki nem tudott minden alkalommal vele tartani.

Míg a herceg lenyűgözően gyönyörűséges volt, a jegyesének finom szépsége varázsszerűen olvadt egybe a hangjának kedvességével. Ha a herceget kedvesnek ismerték, Yuurit egyenesen egy angyalnak tartották, ahogy kedvesen fogadta az üdvözléseket, és a legőszintébb hálával viszonozta őket, és ahogy mindig a boldogságban sütkérezett, amikor a herceg a hátán pihentette a kezét.

Cserébe a ragyogás a herceg tekintetébe és a melegség a nevetésébe még élénkebben tért vissza, mint valaha, és ez jelentős mértékben fokozódott, amikor Yuurival volt.