Mint egy tündérmese (Like a Fairytale)

Egy nem is olyan messzi királyságban

Viktor életének nagy részét azzal töltötte, hogy az öccséről gondoskodott.

Amikor először tartotta kisded Yurit a karjaiban szüleik féltő tekintete alatt, a fiatalabb herceg óbégatással és rugdosással reagált. És azóta sem igazán hagyta abba. Egy kicsit lehiggadt, ahogy kinőtte a kisgyermek éveit, hogy aztán teljes erővel térjen vissza tizenharmadik születésnapjának éjjelén.

Az utóbbi két évben ez a gondoskodás inkább a tinédzser hangulatingadozásainak és alkalmi dühkirohanásinak elkerülésévé fejlődött, melyek abból a számtalan ostoba dologból fakadtak, amiket Viktor tett (mint például Yuri egyik macskájának befestése egy kápráztatóan zöld árnyalatra – egyáltalán nem szándékosan... jó, talán mégis –, amelynek Yuri zöld szemeire kellett volna emlékeztetniük, azonban látszólag ezt a tényt nem igazán tudta értékelni a fiatalabb herceg).

Ennek köszönhetően Viktor meglehetősen hozzászokott bármilyen felé irányuló rúgás –és ütéssorozat kikerüléséhez (amiket csak testvéri szeretetből kapott, és egyébként sem voltak annyira fájdalmasak). Továbbá hihetetlen tehetséges lett különféle tárgyak elkapásában, melyeket időnként a szőkeség hajít felé idegességében. Név szerint például összegyűrt papírlapok, amikből a fiatal hercegnek tanulnia kellett volna, párnák, válogatott csecsebecsék, egy véletlenszerű cipő, vagy bármi, ami Yuri keze ügyébe került abban a pillanatban, amikor Viktor felidegesítette.

Pár héttel ezelőtt Yuri Viktor lábaihoz vágott egy a szomszéd királyságok határait részletező térképekkel teli vastag köteget, amikor bátyja nem hagyta abba a nyaggatását mondván, hagyja ott a tanulmányait, és menjen ki vele a kertbe, hogy Viktor élvezhesse a társaságát. Viktor akkor épp nem figyelt oda, és nem volt ideje elugrani, ahogy általában szokott. Ennek eredményeképpen a nehéz kötet a lábujjaira esett, amiért Yuri ténylegesen elmotyogott egy bocsánatkérést, mielőtt elment duzzogni valahová. A tudat, hogy az öccse törődött vele, még ha ezt szokatlan módon mutatta is ki, megmosolyogtatta Viktort.

Összességében azonban ez azt jelentette, hogy Viktor reakcióideje és szem-kéz koordinációja folyamatos kiszámíthatatlan teszteknek voltak kitéve.

Viktor elkapta a hattyút, sikeresen megragadva a tálca ezüst fogantyúit abban a pillanatban, mielőtt az egész a földre zuhant volna. A lefelé való mozgásban történő hirtelen megállás megrázta a madarat, eltorzítva szárnyainak néhány részletét, és kibillentve központi súlyából, ezzel a hosszú és elegáns nyakának veszélyes ingását eredményezve egy másodpercre, mielőtt megállt.

A buzgólkodás és hangzavar azonnal abbamaradt a konyhában. Csend és mozdulatlanság honolt, ahogy Viktor visszatetette a tálcát a most már egy kicsit kevésbé tökéletes teremtménnyel a munkalapra. Abban a pillanatban, ahogy a hattyú biztonságban visszakerült a pultra, a számtalan szempár, ami a hercegre és arra a fiatalemberre szegeződött, aki elejtette a hattyút, gyakorlottan, hacsak nem megbánással telve tért vissza a feladatához.

Viktor azonban érezte, ahogy mellkasában hevesen vert a szíve a magas adrenalin lökettől.

- Huh, ez közel volt – nevetett mindennél jobban megkönnyebbülve, miközben a mellette álló fiatalemberre tekintett.

Viktor egy rövid pillantást vethetett édesen rémült kifejezésére, mielőtt a férfi lehajtotta a fejét, és kócos fekete haja eltakarta az arcát.

- Annyira s-sajnálom... ó istenem... nem tudom elhinni, hogy én... hogy te... a te... - dadogta a fiatalember, képtelenül befejezni egy egyszerű mondatot, mielőtt a következőbe kezdene, láthatóan megrázva.