Mint egy tündérmese (Like a Fairytale)

Ha esik...

Az ágynemű kihűlt. Nem érződött rajta a Yuuri testéből áradó melegség, egyszerűen hideg volt, mint a Viktor mellkasát emésztő fájdalom. Kint a felkelő nap, melyre Viktor felébredt, eltűnt a sötét felhők mögött.

A herceg mozdulatlanul ült, és hagyta, hogy lábai súlyosan a padlóra essenek. Yuuri eltűnt, és Viktorban minden azt kiáltotta, hogy menjen, és dúlja fel a palotát a fővárossal együtt, hogy megtalálja, mert Viktor az elmúlt hetekben másra se gondolt, minthogy visszatérjen Yuurihoz.

Yuuri könnyeinek emléke az előző estéről úgy nehezedett rá, akár egy nyilvánvaló nyom, hogy miért is mehetett el a cukrász minden szó nélkül. A ténynek, hogy Yuuri elment, nem kellett volna meglepőnek lennie. Viktor nevethetne a dolog gyakoriságán azon tűnődve, hogy vajon az élete hátralévő részét Yuuri hajkurászásának kell-e szentelje. Mert megtenné. Viktor több, mint hajlandó volt Yuuri elé tárni a szívét, hogy minden alkalommal összetörje azt addig, amíg Yuuri újra összevarrja azokat a repedéseket a következő találkozásaik alkalmával.

Makkachin nyüszítése magára vonta Viktor figyelmét, és a herceg gyengén megsimogatta az uszkár fejét.

- Segítesz megtalálni Yuurit? – kérdezte Viktor, ahogy a kutyája egy fújtatással válaszolva leugrott az ágyról.

Viktor lassan követte a példáját, miközben azon tűnődött, hogy Yuuri talán egyszerűen csak visszament a cukrászdába. A pékék korán kezdtek, nem? Viktor nem várhatta el Yuuritól, hogy miatta szünetet tartson mindenféle figyelmeztetés nélkül. Lennie kellett valami jó magyarázatnak Yuuri hiányára.

Az előző nap kimerítő volt Viktor számára, és az energia, mellyel általában kelni szokott, eltűnt, mint a lelke másik fele. Ez túl sok lehetett Yuurinak. Időre volt szüksége, hogy nyugodtan gondolkodhasson anélkül, hogy Viktor befolyásolná a döntéshozatalban és engedje, hogy az első adandó alkalommal olyan szavak csússzanak ki a száján, mint házasság. Ez túl sok volt egyszerre, így hát miért is ne ment volna el Yuuri?

Makkachin megint nyüszített, miközben mancsaival az ajtót kaparta. Megnyugtatásképpen az uszkár nevét hívva Viktor a pipereasztal felé vette az útját. A festett rózsák máris hervadó félben voltak: a virágok összeestek, a kék szirmok magukba kunkorodtak.

Viktor megállt.

Makkachin ugatott, azonban Viktor ignorálta, mert a teljes figyelme a virágok melletti jól látható cetlire irányult, melyen az egyszerű és tiszta vonásokkal, amiket Viktor úgy hiányolt, csak egyetlen szó állt Yuuri kézírásával: konyha.

Viktor majdnem fellökte Georgit a nagy sietségében, ahogy kirohant a szobájából anélkül a magyarázat nélkül, hogy Makkachin megetetésén kívül mi adott okot a nagy sietségre. A herceg lerohant a lépcsőkön és át a csarnokokon, majd ahogy kitárta a konyhaajtót, meglátta őket.

Sülő péksütemények illata csapta meg az orrát, és Yuuri gyönyörűen csengő nevetése nyílként hatolt át a mellkasában lévő ürességen.

Sötét haja még mindig kócos volt az alvástól és a ruhái, melyeket tegnap viselt, meggyűrődtek az éjszaka folyamán. Az orrnyergén alacsonyan ülő kék keretes szemüvege mögött szemei fényesen ragyogtak. És nem volt egyedül.

- Ez hülyeség, mindenhova kiszóródik!

- Szerintem jobban előre kéne hajolnod, fenség.

Az üres kút, mely elnyelte Viktort most feltöltődött, és túlcsordult. Yuuri nem ment el. Itt volt előtte, a palota konyhájában, mintha csak otthon lenne, miközben nem mással csinált valamit, mint...