ERROR [Min Yoongi ff.]

09.ELÉG VOLT

"Egyetlen első szerelem sem múlik el egy csapásra, különösen, ha az illető folyton ott van az orrod előtt, ám te mégsem érheted el."
John Corey Whaley

Lee Iseul

Beteget jelentettem még aznap délután, amikor otthagytam Taehyung-ot. Azt hazudtam, hogy hányinger tört rám, és este rosszabbul lettem, ami valószínűleg az esőnek köszönhető megfázásnak lehet betudni. Persze Min asszony és a többi főnököm megértette és jobbulást kívántak, nekem pedig maradt attól a naptól kezdve 6 napom rendbe tenni magamban az érzéseimet- pedig a kis füllentésem miatt is rosszul voltam. Szerdán még mindig az ágyamban feküdtem, miközben körbe ölelt a bűntudat és a szomorúság. Áldozatnak éreztem magam, pedig pont hogy én voltam a bűnös. Sosem feledem el a fiú csalódott tekintetét azzal a mérhetetlen szomorúsággal. Tényleg kedvelt engem, és hazudnék ha azt mondanám, hogy én őt nem. Kedveltem, mint barátot. De szerelmes sose tudtam volna lenni belé. A szívemet ellopta egy akkoriban még 13 éves, morcos fiú, aki mára még gorombább lett és még nem is emlékszik rám. Átéreztem Taehyung fájdalmát; a viszonzatlan szerelmet.
Kedden JaeHwa hívogatott egész nap, de nem vettem fel neki a telefont. Nem voltam senkire kíváncsi, még anyukámra sem, aki mikor otthon volt óránként benézett, hogy élek-e még. Egyszer kérdezte meg, hogy mi bajom van, de mikor azt mondtam, hogy semmi elengedte a dolgot. Neki is szokatlan volt a viselkedésem. Nem látott ilyennek évek óta és valószínűleg ijesztő látványt nyújtottam elnyűtt ruhákban, kócos hajjal és vörös szemekkel.
Szerdán késő délelőtt keltem fel, és ahogy megnéztem a telefonom kijelzőjét tíz nemfogadott hívást jelzett ki a legjobb barátnőmtől. Érdekesnek találtam, hiszen sosem keresett ennyiszer fél órán belül. Felültem az ágyamon és nagyot nyújtózkodtam egy ásítás közepette, miközben ledobtam magamról a hatalmas paplant. Hezitálva tartottam a telefont a kezemben, míg behoztam rajta a névjegyzéket és JaeHwa neve felett lengettem a hüvelykujjam. Száj rágva mentem rá a nevére és a fülemhez emeltem a készüléket, a legjobb barátnőm pedig rekord sebességgel vette fel a kagylót.

-Idefigyelj rám – szólt indulatosan, köszönés nélkül. – Most azonnal magyarázd meg mi a fene történt és mi van veled! Képzeld elmentem az összes munkahelyedre és közölték, hogy a hétre betegszabadságot vettél ki, csak hogy te sose vagy beteg! – csattant fel, ami miatt kicsit távolabb kellett tartanom a telefont a fülemtől. – Nem veszed fel a telefont és nem válaszolsz az üzeneteimre, ma pedig tudod mi történt? Taehyung és Yoongi itt volt reggel a kávézóban. Taehyung úgy nézett ki mint valami zombi, Yoongi pedig totál ideges volt és miután elkérte tőlem a számod egyszerűen elviharzott.

-Ez most történt? Minek kellett neki a számom? – értetlenkedtem.

-Nem tudom – sóhajtotta. – Nem mondta el. De most komolyan mi történt? Én vígasztalom a vöröskét már vagy fél órája – suttogta szinte alig halhatóan, ami azt jelenthette hogy a fiú valahol ott lehetett a közelében.

Nagyot sóhajtottam és elmeséltem neki mindent. A randit, a visszautasítást és, hogy miért zárkóztam be. A könnyek ismét elkezdtek fel-fel törni, ahogy ismét eszembe jutott Taehyung csalódott tekintete és a gondolat, hogy miattam szomorú még jobban rátett egy lapáttal.

-Na szedd össze magad – közölte. – Tudom milyen nagy a szíved és a lelked, azért vagy ilyen. De drága, annyi visszautasítást fog még megélni ő is meg te is. Emiatt ne legyél szomorú. Szedd össze magad, menj fürödj le és tedd rendbe magad belülről. Addig én lerendezem a vörös lovagodat.

-Rendben – mondtam végül.

Miután elköszöntünk egymástól, beláttam hogy JaeHwa-nak igaza van. De én egyszerűen ilyen voltam. Túlságosan sajnáltam az embereket, túlságosan jó voltam és ez volt a baj.
Miután letettem a telefont csak akkor jött velem szembe egy aprócska üzenet a telefonomon, amitől a lélegzetem is elállt. Ismeretlen szám volt, nem írtak nevet az apró üzenet végére, mégis pontosan tudtam hogy ki az. Azonnal felpattantam és úgy ahogy voltam útnak indultam. Melegítőben, kinyúlt pólóban, csak úgy kontyba kötött, csapzott hajjal. Még az edzőcipőmet felkaptam magamra és rohantam a domb fele.