ERROR [Min Yoongi ff.]

12.VISSZA JÖTT

"Létezik szerelem, de az nem csak egy megfoghatatlan érzés, hanem egy megölelhető csoda, te vagy. (...) Van párja minden léleknek, és az enyémnek a legszebb jutott, aki te vagy. "
-  Csitáry-Hock Tamás

Lee Iseul

Tudtam, hogy Yoongi megkapta az üzenetemet. Taehyung szerint csak idő kell neki, és keresni fog. Vártam és vártam. A napok teltek, de se egy sms, se egy látogatás. Teljesen felszívódott. Vasárnap már úgy voltam vele, hogy én megyek el hozzá, de Tae és JaeHwa megállítottak, miszerint hogyha odamegyek biztos össze veszünk. Elfogadtam, hogy idő kell neki, na de mennyi? Én is szenvedtem, és ő is. Szükségem lett volna rá. Úgy, ahogy régen. Megvigasztalt volna, akárcsak én őt. De nem. Inkább távol maradt tőlem.

Annyira ki voltam Yoongi miatt, hogy még a borítékhoz se nyúltam, amit szombaton hozott a postás. Erre vártam hónapok óta, de nem mertem kibontani. Az okát persze a szőke fiúra fogtam, de legbelül tudtam, hogy csak az elutasítástól tartok. Ez volt az álmom, gyűjtöttem a pénzt és készen álltam arra, hogy végre tanulhassak. Elakartam kezdeni a pszichológiát és végre segíteni a mentálisan beteg embereknek. Olyanoknak, mint Yoongi.

A fehér boríték ott lapult a táskámban és, amikor egy újabb hétfő reggel dolgozni megyek. Már majdnem két hét telt el, hogy összevesztünk és mindent egymás fejének vágtunk. Azt hittem, hogy az üzenetem majd meglágyítja és keresni fog, de azt is tudtam, hogy az nem Yoongi lenne. Őszintén megijedtem attól, hogy már elhagyta Daegu-t és soha többet nem látom.

Kissé feszülten szálltam le a biciklimről a virág bolt mellett. Én nyitottam ki az üzletet, mivel Min asszonynak valami dolga akadt a belvárosban és megbízott bennem annyira, hogy egyedül hagyjon. Boldog voltam, hogy ennyire elnyertem a bizalmát és büszkén állíthatom, hogy megálltam a helyem. Kaptam egy rövidke listát, hogy miket kell megcsinálnom. Három csokrot kötöttem, kiszolgáltam a kevéske vevőt, viszont utána mintha mindenki felszívódott volna.
Délután kettőkor még mindig üres hassal ültem a boltban belemerülve a gondolataimba. Nem ettem megint egész nap, a gyomrom annyira görcsben állt, hogy biztos mindent kihánytam volna. Nem jöttek az emberek, én pedig szüntelen bámultam a fekete táskámat, habár engem a benne rejlő boríték érdekelt.

A számat rágva figyeltem a táskát, míg az óra kattogása monoton betöltötte a helyiséget. Nem bírtam tovább. Felkaptam a táskát és a pultra csaptam, majd erőszakosan beletúrtam. Még sosem voltam ennyire ideges és izgatott egyszerre. Mikor a kezembe került a boríték nem fecséreltem időt arra, hogy szépen kinyissam. Ott téptem, ahol tudtam, persze úgy, hogy a tartalma ne sérüljön. Kihúztam belőle a kis papírkát, és nagyot sóhajtottam. Ezen múlt a jövőm. Az emberek mind bíztattak, hogy biztos sikerül, de az is benne volt a pakliban, hogy nem sikerül, mégis bíztam benne, hogy sikerül. Remegő kezekkel hajtogattam ki a papírt és kezdtem el olvasni az apró hangulokat.

Bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. Egy egész világ dőlt romba bennem, a csalódottság pedig elöntötte mindenemet.
„Sajnálattal közöljük, hogy nem nyert felvételt a SKY Pszichológia tanszékére.”
Keserves zokogásba kezdtem, míg a kezem erőtlenül csattant a pulton. Annyit tanultam, annyit próbálkoztam. Több helyen dolgoztam, hogy kifizethessem az egyetemet és az albérletet. Mindent a semmiért. Borzasztóan elvoltam keseredve és a sírás rázta testem, ahogyan lehajtott fejjel bánkódtam. Ez volt a célom és kudarcot vallottam.
A fülem zúgott és csak az járt a fejemben, hogy; béna vagy. Mindig ezt mondogatták nekem kiskoromban és na lám, igazuk  is lett. Hallottam, ahogy az ajtó feletti csengő halkan megszólal, ami a azt jelezte, hogy valaki belépett az üzletbe. De nem tudtam elállítani a sírást, sőt egyre jobban hullajtottam a könnyeket. Lágy léptek keveredtek a zokogásom hangjával, miközben csak azt a hülye elutasító levelet szorongattam.

Egyszer csak azonban két kéz fonódott körém. Ismerős volt az illat, mégsem tudtam beazonosítani. Azonnal felnyitottam pilláim és homályos tekintettel felnéztem az illetőre, de még jobban sírni lett volna kedvem. Szomorú mosollyal pillantott le rám szőke hajkoronája alatt, miközben lágyan és nyugtatóan simogatni kezdte a vállamat. A csalódottságom mellé befurakodott a szívemből feljövő melegség, ami miatt felpattantam arról a székről és a nyakánál fogva magamhoz öleltem. Habozás nélkül karolta át a derekamat, hogy jobban magához húzzon, míg én a fejemet a nyakába temetve sírtam.
Sírtam miatta. Sírtam az egyetem miatt. Kiadtam magamból minden szomorúságomat, ő pedig hagyta. Csupán a jelenlétével megnyugtatott, pedig szinte semmit sem tett. Csak eljött. Vissza tért hozzám.

-Iseul – suttogta halkan a nevemet. – Mi történt?

A könnyek apadni kezdtek, én pedig szipogva eltoltam Yoongi-t, hogy megmutathassam neki a papírt. Szó nélkül kikapta a kezemből és sebesen olvasni kezdte. Szemei össze-vissza jártak, néhol még egy szemöldökráncolást is megejtett. Ami viszont váratlanul ért, hogy egyszerűen összegyűrte a lapot és hanyagul a sarokba hajította.

-Ezért ne sírj – mondta rekedtes hangján, míg kezeivel gyengéden megfogta az arcom és hüvelykujjaival letörölte könnyeimet. - Legközelebb újra megpróbálod. Az, hogy most visszautasítottak semmit sem jelent. Szóval kérlek, ne sírj.

Viszont én gyenge voltam és újra rázni kezdett a zokogás, de nem az elutasítás miatt. Hanem Yoongi miatt, amiért ott volt. Megértette az üzenetem és végre eljött. A fiú finoman megragadta a karomat és ismét magához ölelt. Szorosan átkaroltam a derekát, arcomat a mellkasába fúrtam és kiélveztem, hogy ismét ennyire közel érezhettem magamhoz. Annyi év után ismét magamhoz ölelhettem, és érezhettem. El is felejtettem, hogy nem vettek fel az egyetemre, ugyanis a szerelmem iránta ismét felszínre tört és a melegség elárasztotta a bensőm. Éreztem a heves szívdobogását, ami szinte egyszerre vert enyémmel. Mintha Yoongi megérezte volna, mire gondolok. Teljesen átlátott rajtam.

-Hogy híhetted, hogy elfelejtettelek? – kérdezte a hajamba morogva. – Olyan buta vagy – mondta gyengéden, nem úgy mint a legutóbbi alkalommal.

-Igen, ezt már mondtad – nevettem fel keserűen, ahogy eszembe jutott az a fájdalmas nap a dombon.

-Sajnálom, amit akkor mondtam, oké? Azért vagyok itt, hogy helyrehozzam, amit elcsesztem és mindent megmagyarázzak.

-Dolgozok – közöltem viccelődve, a hangomat pedig elnyomta a pólója.
Halkan felnevetett, majd óvatosan eltolt magától. Barna íriszei, az én könnytől vörös szemeimmel találkoztak, és egy szívdöglesztő félmosolyt villantott rám.

-Az anyukámé a bolt, nem rémlik? Nem fog ártani, ha bezársz és eljössz velem – legyintett lazán. – Úgy érzem rád fér most egy fagyi.

Hálásan pillantottam rá. A kedvemben akart járni, én pedig nem ellenkeztem. Magam mögött hagytam a boltot, és elfogadtam Yoongi kezét, amivel a cukrászda fele kezdett húzni. Ő volt az az ember, aki a támaszom lett, a legjobb barátom és a szerelmem. És egyben az az ember, aki tönkretett, mégse bántam meg semmit, ami azon a nyáron történt.