Beyond the words

Fagyöngy • Jin

Szeptemberben találkoztunk először. Emlékszem, ahogy bejöttél az osztályterembe. Megvoltál illetődve, mivel sok fiú járt az osztályba, és ők mind téged néztek. Ettől zavarba jöttél. Elpirultál.

De megtaláltad a társaságod. Jól beilleszkedtél. Velem is beszélgettél néhányszor. Szerettem a hangod hallani. Olyan selymes, simogató volt. Füleim libabőrbe bújtak, akárhányszor megszólaltál.

Távolról figyeltelek. Nem mertem a közeledbe menni. Féltem, hogy meghallod szívem ezer decibeles dobogását.

De telt az idő. És tudtod nélkül egyre inkább magadba bolondítottál. Te nem mutattál érdeklődést felém, én pedig nem mertem nyitni. Így hát maradt az utánad való epekedés.

December elején húzás volt osztálykarácsonyra. Téged húztalak. Ledermedtem. Nem tudtam mit adni neked. Nem ismertelek annyira, hogy tudjam, milyen dolgokat szeretsz.
Erőt vettem magamon, és akcióba léptem.

-Szia. Ráérsz pár percre?-kérdeztem nyugodtságot színlelve, miközben néztem, ahogy a könyveid bepakolod a szekrényedbe.
-Persze. Mit szeretnél?-fordultál felém csillogó szemekkel, sugárzó mosollyal.
-Szóval, tudom, hogy ki húzott téged, és megkért rá, hogy érdeklődjek, minek örülnél. Nem ismer annyira, és nem szeretne rossz ajándékot adni neked-válaszoltam, miközben megkapaszkodtam táskám pántjába, amolyan biztonságérzetet keresve.
-Nem kell nagy dolognak lennie. Én bárminek örülök. Legyen különleges, és hogy közben rám gondoljon. Ennyi elég-felelted, majd becsuktad a szekrényed, és elköszöntél.

Néztem, amint elsétáltál a diákoktól hemzsegő folyosón. És abban a pillanatban eszembe jutott, hogy mi lenne a legtökéletesebb ajándék. De azt csak később kaptad meg.

Az osztálykarácsony napja. Tenyerem még jobban izzadt, tudva azt, hogy mire készülök. Kezemben szorongattam az apró ajándéktasakod, amibe elrejtettem a virágos karkötőt. Szemmel lehetett látni, hogy odáig vagy a virágokért és a virágos dolgokért, így gondoltam egy újabb darabbal ékesítem gyűjteményed.

Mikor rám került a sor, izgatottan, félve álltam fel székemről, hogy átadjam neked az ajándékod. Az osztály körben ült, és minden szempár rám szegeződött. Mikor kimondtam a neved, ajkaid szélesre mosolyra húztad, és boldogan indultál meg felém.
Átadtam az ajándékot, majd megöleltük egymást.

-Az ünnepség után gyere a hátsó kapuhoz-súgtam füledbe, mielőtt elengedtelek volna.

Felvetted a karkötőt. Nagyon örültél neki. Felemelő volt azt az őszinte mosolyt látni az arcodon.

A hátsó kapunál vártalak. Már egészen besötétedett, mivel tél volt. A csillagokat tisztán lehetett látni az égen. A hó apró pelyhekben hullt.

Az arcod kissé kipirosodott, mire mellém értél. Fogaid vacogtak, összébb húztad magadon a kabátod. Aranyosan festettél a bolyhos, piros sapkádban.

A kinyitott kapu aljban álltunk. Szerettem volna emlékezeteset adni neked.

-Szeretnék még adni neked valamit. Azt mondtad, elég, ha különleges, és hogy közben rád gondoljak-mélyen a szemedbe nézve mondtam ezeket a szavakat, mielőtt megcsókoltalak volna.

Ott kint, azon a december végi, hűvös estén megcsókoltalak. Először nagyon meglepődtél, és nem is csókoltál vissza, ezért elhúzódtam tőled. Nagy pupillákkal meredtél rám, én pedig lefagytam. Nem a hidegtől, hanem attól, hogy tényleg megmertem ezt tenni.

Aztán államnál fogva visszahúztál, és ajkaink újra egybeforrtak.
Maga volt a mennyország. Finoman faltuk egymás ajkait, és úgy éreztem, ha megszakítjuk, belefogok őrülni.

De egyszer elkellett válnunk egymástól. Átható tekintettel bámultuk egymást percekig, majd felemeltem a kezem, hogy felfelé mutassak.

És akkor láttad meg a kapu tetejére akasztott fagyöngyöt.

Annyeong kedves olvasók!:)
Tetszenek az ilyen típusú, bts×olvasó oneshotok?
Én nagyon élvezem ezeknek (is) az írását, és ilyenkor kicsit úgy érzem, mintha tényleg megtörténnének velem ezek a dolgok.:D
Ti mit gondoltok erről?:)