Beyond the words

Nem tudok aludni • Taekook

-Tae, babám, miért mocorogsz ennyire?-kérdezi Jungkook álmos hangon, miközben Taehyung felé fordul az ágyban.
-Mm, nem tudok aludni. Mesélnél nekem?-suttogja Taehyung, közben közelebb húzódik Jungkookhoz, hogy át tudja ölelni.

Jungkook beletörődve sóhajt egyet. Simogatni kezdi Taehyung aranybarna tincseit. Tae szuszogása a mellkasát éri, ahogy a fejét rajta pihenteti.

A tündöklő Hold fényei besütnek az elhúzott függöny mellett, így Jungkook láthatja Taehyung körvonalait. A körvonalait, amiket úgy imád.

-Volt egyszer egy fiú. Csillogó szemei voltak és nagyokat álmodott. Hitt magában, hogy bármit elérhet. Volt elég akaratereje ahhoz, valóra váltsa az elképzeléseit. Azonban még az akaraterő is kevés, ha a lelked belül haldoklik. Mert ennek a fiúnak a lelke haldoklott.
-Miért haldoklott a lelke?-kérdezi Taehyung fájdalmasan, és szemét nem bírja csukva tartani.

Jungkook teste felett mered előre a semmibe. A semmibe, ahol most sötétség honol.
Jungkook folytatja, még úgy is, hogy tudja, ennek nem lesz szép vége.

-Haldoklott a lelke, mert az emberek roncsig tiporták. Bántották ezt a fiút, kinek bűne csupán annyi volt, hogy hitt magában. Az emberek kegyetlenül megalázták, sorozatosan. Csúfolták őt, megverték. Szavakkal súlytottak le rá, amik örökre beleégtek a lelkébe.

Jungkook nedvességet érez meg a fehér pizsamáján. Taehyung könnyei. Taehyung sír.
Jungkook tudja, hogy ezzel feltépi a régi sebeket, de muszáj ezt tennie.

-A depresszióig üldözték ezt a fiút. Bele betegedett a folyamatos bántalmazásokba. Szorongás alakult ki nála és nem tudta kezelni a helyzetet. Annyira összeroppant a lelke pajzsa,  hogy magán töltötte ki a feszültséget. Pengéhez nyúlt. A csuklóján, bokáján, combján vörös csíkok húzódtak végig, amikből bőségesen ömlött ki a vére. Tudta, hogy beteg, mégsem mert segítséget kérni. Félt. Félt, hogy emiatt is bántani fogják, amit ő már nem tudott volna elviselni. Ám ennek a fiúnak a helyzete ellenére is sikerült kitartani. És tudod miért?
-Miért?-nyögi Taehyung elcsukló hangon.

Fájó könnyei teljesen eláztatták már Jungkook pizsamáját.

-Mert megmentették. Jött egy fiú, aki megmentette. A szeretetével, a figyelmével, a törődésével. A szerelmével. Mert ez a fiú szereti azt a fiút, kinek lelke nagy nehezen, de begyógyult. A hegek is halványodtak a bőrén. Szereti benne, hogy ilyen erős, és sikerült meggyógyulnia. Szereti benne, hogy nem fél önmaga lenni, még akkor sem, amikor az emberek furcsán néznek rá az utcán, mert elkezdett táncolni a kedvenc számára. Szereti benne, hogy törődik a másikkal, és próbálja jobbá tenni a világot. Szereti az aranybarna hajzuhatagát, ami olyan puha. Szereti a csillogó, álmodozó, szeretetteljes sötét szemeit. Szereti a mosolyát, ami szebb egy angyalénál is. Szereti, hogy minden egyes pillantásával sikerül elérnie, hogy a fiú még jobban belészeressen. Szereti az egész lényét, ami inspirálóbb, mint egy jó bizonyítvány az iskolában. Szerelmes belé.
-A beteg fiú is szereti őt?-dadogja Taehyung, miközben tekintete fátyolosan vizslatja a sötét szobát.
-Igen. Ő is szereti a fiút. Boldogok egymás mellett. Szeretik egymást. Épp ezért nem érti azt a "hős" fiú, hogy szerelme miért bántja magát újra.

Hosszú percekig egyikük sem szól semmit. Jungkook továbbra is Taehyung haját simogatja, miközben Taehyung úgy sír, hogy még hallani is fáj.

Jungkook vár. Vár, míg Taehyung megnyugszik.

-Honnan tudsz róla?-kérdezi szipogva Taehyung, mikor már könnyei elfogytak.
-Onnan, hogy szeretlek, és figyelek rád. Taehyung, miért?-Jungkook hangja is elcsuklik a végére, és maró könnycseppek kezdenek el folyni az arcán.
-Mert visszaestem-válaszolja suttogva Taehyung, miközben Jungkookot még jobban magához húzza.