Beyond the words

Csillag • Yoonseok

Hoseok belépett a fehérre mázolt, nehéz levegőjű kórterembe. Óvatosan szedte a lábait, hiszen nem szerette volna felébreszteni legjobb barátját.

Egy szomorú mosolyra húzódott az ajka, ahogy Yoongit figyelte.

A fiú teljesen le volt soványodva. A bőre hófehér volt, mintha a vérkeringés megszűnt volna az ereiben. Tüdejébe lassan áramolt a levegő.

Szeretne erős maradni barátja előtt - vagy legalábbis annak mutatni magát- de akárhányszor a fiúra pillant, feszítő könnyek kezdik el égetni szemét.

De ki tudna egy ilyen helyzetben erős maradni?

- Ébren vagyok ám - suttogta játszadozva a fekete hajú fiú, miközben lassan kinyitotta pilláit.

Hoseok egy pillanatra megijedt, de aztán székével közelebb húzódott Yoongi ágyához. Yoongihoz.

- Bocsánat. Nem akartalak zavarni - Hoseok hangja, ha ez lehetséges, még Yoonginál is gyengébben csengettt. Kezébe vette barátja vékonyka ujjait, és a kézfejét kezdte el simogatni.

- Te sose zavarsz - egy fáradt mosoly kúszott Yoongi arcára. A szavakat nehezen formálta.

- Ma van a csillaghullás. Tudom, mennyire szereted a csillagokat, az éjszakai égboltot. Megbeszéltem az orvosokkal, amolyan utolsó kívánságként. Szerettem volna, ha együtt megnézzük, mielőtt..mielőtt..- Hoseok könnyei utat törtek maguknak, és fájdalmas vízesésként folytak le arcbőrén.

- Menjünk - szorította meg - amennyire az erejéből telt - a barna hajú ujjait Yoongi.

- Ne haragudj. Tudom, utálod, amikor sírok - törölte le könnyeit egy zsebkendővel Hoseok, miközben a fájdalomtól túl csordulva nevetgélt.

- Magamat utálom, amiért ezt teszem veled - mondta Yoongi továbbra is elhaló hangon, ám olyan határozottsággal a szemében nézett Hoseokra, hogy a barna hajú fiú újra elsírta magát. Kikellett mennie a mosdóba, hogy összeszedje magát.

Yoongi a beteg. És ő kér bocsánatot emiatt, pedig nem is tehet róla.

Hoseok képtelen felfogni, hogy ez tényleg velük történik meg. Yoongi nem csak a legjobb barátja. A példaképe is. Nála erősebb, kitartóbb, szeretőbb emberrel még nem találkozott.
Az élet mégis őt bünteti. Mindig az értékes emberekre csap le a sors kegyetlen keze.

Miután viszonylag összeszedte magát, és már könnyei is elapadtak, egy őszinte mosollyal az arcán ment vissza barátjához, hogy a tolószékbe segítse őt.

A leharcolt testével Yoongi olyan volt a kerekesszékben, akárcsak egy kisfiú.
Sovány, gyenge, ártatlan.

Csupán csak a Yoongi szobájához tartozó teraszig mentek - az orvosok ebbe is nehezen mentek bele, hiszen Yoongi szervezete az ágyban is elég kiszolgáltatott volt, de Hoseoknak sikerült meggyőznie őket.

Ahogy kiértek a kellemesen hűvös levegőre, Hoseok helyet foglalt Yoongi mellett egy fehér, műanyag széken.
Továbbra is fogták egymás kezét.

- Kíváncsi vagyok, milyen lehet csillagnak lenni - Yoongi a sötét égbolton legeltette szemét. Ez volt az egyik olyan dolog, amit a leggyönyörűbbnek talált.

- Emlékszel, amikor kiskorunkban űrhajósat játszottunk? Már akkor is teljesen oda voltál a csillagokért - Hoseok hangja a kellemes emlék felidézése ellenére is szomorúan csengett.

Hiába szeretne boldog lenni, másfél hónapja nem igazán képes erre. Akkor közölték vele, hogy barátjának nincs sok hátra.

Amikor egy ilyen hírt közölnek az emberrel, elkezd értékelni minden egyes másodpercet. És ugyan lehet, hogy valaki még évekig él együtt a betegségével, az a pár év is csupán perceknek tűnik.