My Life After BTS (Jimin | Taehyung fanfiction)

3. rész ~ Az ESTE és a FORDULÓPONT

Szöul eléggé forgalmas város, még hajnalok hajnalán is, ezért úgy véltem nem kell tartanom semmitől, simán hazasétálok bármilyen fennakadás nélkül. A klubtól nem messze észrevettem három srácot. Pár évvel idősebbek lehettek, mint én és olyan helyesek voltak, mintha idol-ok lennének. Enyhén elpirultam ezen a gondolatomon, majd mély levegőt véve, kihúzott háttal igyekeztem elmenni mellettük. Hozzám szóltak.

- Helló szépségem, mi járatban egyedül? – kérdezte az egyik fülig érő mosollyal.

Nem mertem válaszolni, ezért megszaporáztam a lépteimet. Hiába helyesek voltak, nem akartam leállni velük csevegni. Egyedül voltam, sértett voltam és féltem. Hallottam, hogy megindultak utánam és fütyülni kezdtek, mint valami rossz kutyának, aki éppen szökésben van.

- Hova sietsz édes? kérdezte valamelyikük.

Ekkor úgy döntöttem, hogy megállok és megpróbálom kedvesen elküldeni őket. Reménykedtem, hogy hallja majd valaki a párbeszédünket, ugyan is elég sokan álltak még a klubhelyiség előtt.

- Bocsi srácok, de éppen hazafelé tartok, sietek, ezért nem szeretnék maradni veletek. – mondtam a kelleténél hangosabban hátha valaki tényleg felfigyelne arra, amit mondok, azonban senkit nem érdekelt, hogy mit beszélek.

- Ugyan már, csak egy kicsit maradj. –kérlelt az egyik- Meghívunk valami finomra. – nyalta meg a száját a legszélen álló, legmagasabb barna hajú fiú.

Arcomból kifutott a vér, s tudtam ebből semmi jó nem fog kisülni. Ha elszaladok valószínűleg követnek, ha valami csúnyát vagy esetleg olyat mondok, ami nem tetszik majd nekik, akkor pedig az lesz a baj. Ezek mellett a gondolataim mellett azonban eszembe jutott Yun Seo utolsó hozzám intézett mondata, melyben a fejemhez vágta, hogy ideje lenne már felnőnöm. Ekkor hirtelen arra a döntésre jutottam, hogy elfogadom az ajánlatukat, hátha békén hagynak majd egy két ital után. Legközelebbi találkozásunknál pedig majd elmesélhetem Yun Seo-nak hogy én már felnőttem, ugyanis három, azaz HÁROM férfival italoztam az este további részében, míg ő csak egyel. Meg akartam mutatni neki, hogy én aztán nem vagyok már az a béna kislány, aki gimiben voltam. Hazugság lenne ez az egész? Valószínűleg, de a pia hatására és arra a gondolatra, hogy milyen büszke lesz rám Yun Seo, elfogadtam az ajánlatukat. - Rendben, de csak egy ital! – mondtam, ők pedig összemosolyogtak.

Mivel nem ismertem minden egyes helyet ebben az óriási városban, ezért az ő általuk ajánlott kis kocsmába tértünk be. Nem volt valami nagy szám, azonban a pia olcsó volt és ütős. Végül tovább maradtam, mint terveztem és rám egyáltalán nem jellemző módon táncolni vettem az irányt, húzva magam után a három palit. A kis „táncparkett"-nek nevezett kialakított részen vonaglottam velük. Ha kívülről láttam volna magam, biztos, hogy magamra se ismertem volna. Azonban abban a pillanatban annyira jól éreztem magamat, és megint eltöltött az az érzés, hogy foglalkoznak velem. Talán azért vagyok ilyen, mert velem igazán sosem foglalkoztak otthon rendesen. Mindig a nővérem volt mindenben a jobb, mindig ő kapta a dicsérő szavakat; bókokat. Erre sosem panaszkodtam a szüleimnek, de fájt. Kegyetlenül fájt. Viszont ez a három fiú, már csak a közelségükkel olyan boldoggá tett. Éreztem, hogy egyre közelebb nyomultak, kezükkel simogattak mindenhol, a derekamon a hátamon, majd egyre merészebben nyúltak olyan területekre, amibe máskor belepirultam volna. A fiúk kihasználtak. Nagyon kihasználtak és én barom, nem vettem észre az első jeleket, vagy ha mélyen legbelül tudtam is, hogy erre megy ki a játék, akkor is belementem ebbe az egészbe.

- Kellene szívni egy kis friss levegőt nem? – kérdezték tőlem, én pedig belementem. Tényleg elég fülledt volt már idebent a levegő.