Fame Comes With A Price

12.

Lexa pov

1 hét. 7 napja hogy utoljára láttam Clarkeot, és az a beszélgetés összetörte a szívemet. Nem tudom hogy helyre tudom-e hozni azt amit elrontottam, de nagyon remélem.
Még soha senki nem tett ilyen boldoggá, és elég hálátlan dolog volt tőlem hogy miután szerelmet vallott, én az egész világ előtt tagadtam le a kapcsolatunkat.

Azóta minden homályos. Összemosódtak a napjaim, a forgatásokról azonnal haza megyek, az interjúkon pedig visszatért az a zárkózott és komoly énem amilyen Clarke előtt voltam.

Senki nem kérdezett azóta Clarkeról. Úgy néz ki meggyőző voltam Jimmynél, mert még egy cikk sem jelent meg rólunk.

Épp a kanapén feküdtem és az oldalaimon görgettem, keresve valami új pletykát magamról, mikor kopogtak.
Nehezen, de felkeltem és kinyitottam az ajtót. Döbbenten néztem Octaviára aki nem igazán várt az invitációra, csak belépett a házba mellettem.
-Szia.-mondta közben, időt se hagyva hogy válaszoljak, vagy akár kérdezzek.-Clarke ki van készülve. Jó lenne tudni hogy most mi a fene van.
Nem igazán kérdésként tette fel, de mégis megállt a nappali falának dőlve, karjait összekulcsolva maga előtt.
-Én is ki vagyok készülve.-feleltem én is a nappaliba lépve.
-Akkor? Miért nem beszélitek meg?
-Mert nyilvánvalóvá tette hogy nem akar beszélni. Ledobta a nyakláncot, majd eljöttem. Azóta nem keresett, és úgy éreztem időt kell hagynom neki.
-És mostmár hagytál neki, épp eleget. Nincs. Jól.-szótagolta lassan-Lexa, fejezzétek ezt be, rossz nézni.
Elhúztam a számat és a konyhai szekrényből elővéve töltöttem magamnak egy kis bort. Ehhez nekem már alkohol kellett.
-Csak úgy kopogjak be hozzá, O? Ezt nem hiszem hogy csak úgy helyre tudom hozni.
-És ezért már nem is próbálkozol? Inkább annyiban hagyod és elengeded?-kérdezte hitetlenül felhúzva a szemöldökét.-Azért jöttem ide hogy értelmet verjek a fejedbe és addig nem is megyek el, amíg meg nem ígéred hogy beszélsz Clarkeal.

Nagyot sóhajtottam és megittam a bor maradékát. Tudtam hogy igaza van, nyilván.
-Rendben.-mentem bele egy bólintással.
Megkönnyebbülten felsóhajtott és lerogyott a fotelembe.
-Akkor, beszéljünk másról. Mi történt a híres Lexa Woods-al az egy hétben amíg nem láttuk?-fordult felém egy halvány, de őszinte mosollyal ami engem is ugyanarra késztetett.

Délutánig beszélgettünk, majd mikor Clarke felhívta, hazudott neki valami olyasmit hogy edzésen volt, így el kellett mennie. Nem bántam, mert ugyan jól esett a társasága, szükségem volt egy kis magányra hogy gondolkozhassak.
Másnapra beszéltük meg hogy átmegyek Clarkehoz. Tehát kevesebb mint 24 óra választott el attól hogy újra lássam a szőke lányt, és ettől idegesebb voltam mint egy szerepválogatás előtt.
Nem tudhattam hogy hogyan fog reagálni rám, hogy vajon kidob-e, vagy megbocsájt, de féltem. Viszont Octaviának igaza volt, nem hagyhattam hogy ez menjen tovább.
Hiányzott Clarke, és ha én csak fele annyira is hiányzom neki, akkor már megéri megbeszélni.

Nehezen tudtam elaludni aznap este. Csak éjfél körül vettem rá magam hogy lefeküdjek, de akkor is, csak feküdtem. Egy utolsó üzenetet írva Indrának, miszerint dolgom lesz másnap és ne jöjjenek értem mert törlöm a programjaimat, inkább a fal felé fordulva lecsuktam a szemem.

Reggel nyugodtan keltem, egészen addig amíg eszembe nem jutott hogy hova megyek. De nem hagytam hogy ideges legyek, inkább lefoglaltam magam addig amíg rá tudtam venni magam hogy elinduljak.

Mikor felhajtottam a jól ismert kocsifeljáróra Clarke háza előtt, kifogásokat kezdtem keresni magamban hogy miért ne menjek be. Hisz neki kéne keresnie, nem? És lehet nem is akart keresni, pont ezért nem próbálkozott.
-Jézusom Lexa, mikor lettél ilyen béna? Ez csak egy lány...-mondtam magam elé.

Felmentem az ajtójához, és egy mély levegőt véve bekopogtam.
Mozgást hallottam az ajtó mögött, majd egy puffanást, és a zár kattanását. Clarke kitárta az ajtót és mikor meglátott, pont olyan arcot vágott mint amilyet gondoltam hogy fog.
Döbbenten pislogott párat, majd reménykedve egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
-Szia.-mosolyogtam vissza. Ő csak bólintott, de épp elég volt.
Megköszörülte a torkát és alrébb lépett az ajtóból. Megértettem a jelzést és beléptem a házba, követve őt a nappaliba.
-Szóval...Miért jöttél?-kérdezte egy kicsit élesen amitől összeszorult a szívem.
Bocsánatkérően néztem rá, de kerülte a tekintetem.
-Azért jöttem hogy beszéljünk.-mondtam végül, látva hogy nem hatom meg.
-Jó. Akkor beszéljünk.-ült le a kanapéra, még mindig anélkül hogy rámnézne.
-Hogy vagy?-kezdtem leülve vele szemben.
Felhorkant és végre rámnézett.
-Nem láttalak egy hete. Egy szót se hallottam rólad.
Bűntudatom lett, de dühös is lettem, amiért az egész veszekedést az én hibámnak állítja be.
-Én se hallottam rólad.-vágtam vissza.
Egy ideig csendben maradt, majd összehúzott szemöldökkel kezdett méregetni.
-Mire célzol?
-Arra hogy ugyanazt csináltad mint én. Ne tegyél úgy mintha te csak az áldozat lennél. Nekem is ugyanolyan volt ez az egy hét.
Keserűen felnevetett, de hatástalan volt rám. Nem vállalom el a teljes felelősséget, mert ő is tehet róla hogy így alakult.
-Tehát abban is hibás vagyok amit az interjún mondtál?
-Nem, és ezért vagyok itt. Hogy bocsánatot kérjek.-mondtam de már épp eléggé felhúztam magam ahhoz hogy egyáltalán ne hangozzon hitelesnek.
-Oké.-bólintott az arcát a kezébe temetve.
Én is bólintottam, végre hátradőlve a fotelban.
-Megbántottál. Tudod milyen érzés volt azt látni hogy letagadtál?-mondta halkan. Összeszorítottam a szemem, majd kinyitva a tekintetével találtam szemben magam.
-Nem állt szándékomban letagadni téged. Csak meg akartalak védeni attól amin én már átmentem. Nem olyan egyszerű ezzel együttélni mint amilyennek hiszed.
A száját beharapva végigmért, megfontolva a következő lépését.
-Tudom hogy nem könnyű, de érted megtettem volna.
Megtörtnek tűnt, és már attól kezdtem félni hogy mindent elszúrtam. Hogy ennyi volt, mert az arca ezt súgta. Csak magamat tudtam okolni, hogy még egy ilyen jó dolgot mint Clarke is el tudtam veszíteni.
-Igazad van. Meg kellett volna kérdeznem.-válaszoltam mert mást nem tudtam.
Bólintott, majd hezitálva felállt előlem. A konyhába ment, és pont mint én tegnap, alkoholt töltött magának. Megitta, aztán felém fordulva várt.
Egyikünk se tudta hogy mit csináljon vagy mondjon, így legjobbnak láttam ha elindulok.
-Várj.-a csuklómnál fogva visszahúzott és láttam ahogy igyekszik egyben tartani magát.
Várakozva néztem rá, felhúzott szemöldökkel.
-Most mi lesz?-kérdezte aggódva.
Erre éreztem ahogy a gyomrom megrándul és a tekintetem ellágyul.
-Még mindig haragszol?-kérdeztem egyszerűen, tudva hogy ezt a veszekedést nem igazán oldottuk meg.
Válasz helyett csak bólintott, félve hogy emiatt újra veszekedni fogunk.
-Akkor most elmegyek, és hagyom hogy gondolkodj. Aztán beszélünk ha döntöttél.-mosolyogtam rá.
Megnyugodott, de még mindig nehezebben vette a levegőt. Közelebb lépve átölelt, amit viszonoztam, de gyorsan vége lett. Gondolkodás nélkül belepusziltam a hajába, majd lassan elengedve kiléptem a házból.

Nem mondtam el neki, de már tudtam hogy hozzam helyre. Talán ezért jöttem el ilyen nyugodtan.