Fame Comes With A Price

13.

Clarke pov

Mikor elment, tényleg gondolkodni kezdtem.
Még mindig dühös voltam rá, de emiatt nem akartam elveszíteni.
Az aggódás helyett inkább a kabátomat felvéve elindultam dolgozni.
Egy esküvőn kellett fotóznom, és nem akartam elkésni.

Szerencsére időben hajtottam be a parkolóba és beléptem az épületbe.
Még csak a személyzet pakolta ki az ételeket a bulira, de az egyik pincér lányra nézve megdöbbenés futott végig rajtam.
-Niylah?-léptem felé egy széles mosollyal amit az asztalról felnézve viszonzott.
-Clarke!-közeledett ő is és átölelt mikor elém ért.-De rég láttalak! Te fogsz fotózni?-kérdezte miközben szétváltunk.
-Igen. Te pedig ahogy látom felszolgálsz.
Bólintott és mikor a pár belépett, feléjük fordulva kezdtem el végezni a munkámat.

A nap további részében a munka ellenére jól szórakoztam. Niylah egy régi barátom volt még a suliból, és azt hittem hogy soha nem látom már viszont. Sok dolgot kellett megbeszélnünk, semmit nem tudtunk egymásról. Így mikor mindketten befejeztük a munkát, megbeszéltük hogy beülünk egy kávéra.

-Tehát a barátnőddel összevesztetek, és nem tudod mit csinálj?-kérdezte mikor összefoglaltam neki a történteket, persze nem említve hogy ki is az.
-Pontosan. Nem akarok szakítani, csak megbántott.-magyaráztam a kávémat kavargatva.
Niylah átnyúlt az asztalon és barátian a kezei közé fogta az enyémet.
-Néha félre kell tennünk a sértettségünket hogy egy kapcsolat működhessen. Ha boldog vagy vele, akkor felejtsd el, bármi is történt. Az alapján amit mondtál, törődik veled, és ez a legfontosabb.
Kibontottam a cukroszacskót amit a kávéhoz kaptam és egyenesen a számba öntöttem. Niylah szélesen mosolygott, mire belőlem is előtört a nevetés.
Végül lassan kihúztam a kezemet az övéből és felálltam a székből. Elbúcsúztam tőle és megadtam neki a telefonszámomat, majd a kocsimba ülve hazamentem.

Sokat gondolkodtam, de mindig arra jutottam hogy Niylahnak igaza van. Az egész veszekedés értelmetlen. Így nem sokkal később előhúztam a mobilomat és tárcsázni kezdtem.

-Clarke?-hallottam meg az érces hangot a vonal másik felén, de nem a szokásos hangsúllyal. Mintha ideges lett volna.
-Szia Lexa. Figyelj, én...Csak szeretnék véget vetni ennek a vitának. Túlreagáltam.
Csönd. Csak a háttérből hallatszódott néhány zaj, és néha Lexa levegővétele.
-Láttalak ma.-szólalt meg végre. A szavaira értetlenül összehúztam a szemöldököm.-A kávézóban. Valami lánnyal randiztál. Úgyhogy ne haragudj de nekem ez nem megy. Elég szívfájdalmon mentem már keresztül, nem kell még egy. Most leteszem, és nem szeretném ha visszahívnál.
-Várj! Időt se hagysz hogy...-a mondatomat félbevágta a hívás végét jelző pittyegés, így dühödten eldobtam magamtól a telefont, és hagytam hogy folyni kezdjenek a könnyeim.

Akkor ennyi volt. Lexa utál, és még csak el se tudom magyarázni hogy félreértette. Lassan felemeltem a fejem a térdeimről és letöröltem az arcomat.
Most vagy túllépek rajta, és hagyom hogy a kapcsolatunk csak egy emlék maradjon, vagy küzdök érte, akkor is ha nehéz lesz, és talán ugyanaz lesz a vége. A döntés meglepően egyszerű volt.

Meg kellett próbálnom, csak még egyszer utoljára.
Felhúztam egy pulcsit, és a nyakamba vettem a láncot amit tőle kaptam. A kocsit kikerülve gyalog indultam el Lexa házáig, nem törődve vele hogy akár egy órába is telhet az út. Ki kellett találnom hogy mit mondjak neki.

Lexa pov

Lehet hogy meggondolatlanság volt rácsapni a telefont. De ő se gondolt rám amikor randizni ment azzal a lánnyal.
Amikor beléptem a kávézóba, láttam hogy egymás kezét fogják, és együtt nevetnek valamin. Megfogalmazni se tudom hogy mit éreztem. Csalódottság, düh és talán átvertség.
Nem hittem el hogy újra beleestem valakinek a csapdájába.

Megtörve ültem le a kanapéra, jó messzire dobva a telefont. Arcomat a kezeimbe temetve hátradőltem és hallgattam a tv halk zaját, amiben valamilyen műsor ment.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de biztosan több volt mint egy óra, amikor kopogtattak az ajtón. Lassan odasétáltam és kinyitottam, de megbántam hogy nem néztem meg előtte hogy ki is az.
Már csuktam volna vissza, de Clarke lába megállította. Visszalökte az ajtót és óvatosan beljebb tolt hogy ő is beférhessen, esélyt sem adva hogy ellenkezzek.
-Beszélnünk kell.-fonta össze a karjait maga előtt. Érdektelen arcot vágva elléptem az ajtótól és kikerülve őt, a konyhapultnak dőltem.
-Nem hiszem hogy lenne miről beszélnünk.-mondtam. Felnevetett, és közelebb lépve megrázta a fejét.
-De, van. Nem hagyom hogy így legyen vége. És annyit kértél hogy ne hívjalak, arról nem volt szó hogy nem jöhetek ide.-húzta félmosolyra a száját.
Már majdnem én is mosolyogni kezdtem, de uralkodtam magamon.
-Most pedig hagyd hogy elmagyarázzam mit is láttál. Niylah egy régi barát, semmi több. Az esküvőn találkoztunk ahol fotóztam, aztán beültünk kávézni, és közben tanácsokat adott.-szünetett tartott, kereste a tekintetemet, közben olyan közel kerülve hozzám hogy láttam a szemében kavargó színeket és érzelmeket.-Tanácsokat adott, arról hogy hogy békítsem ki a lányt akit szeretek.-fejezte be, elérve hogy a lélegzetem megakadjon a tüdőmben.
Már megint kimondta. Azok után amik történtek, ez nem változott. Még mindig szeret.
Kifújtam a levegőt, engedtem hogy még egyet lépjen felém. Közrefogta az arcomat, nem mertem levegőt venni.
-Sajnálom.-mondtam, és csak akkor vettem észre hogy remegek, mikor a hangom megingott. Észrevette, így összeérintve a homlokunkat próbált megnyugtatni.
-Mindketten hibáztunk. Már kereshettelek volna.-az orrát is az enyémnek döntötte.-Hiányoztál.-suttogta kétségbeesett hangon.
Összeszorult tőle a szívem, és másra se vágytam, csak hogy egész éjszaka így tarthassam. Átkaroltam a derekát és az arcomat a hajába temetve válaszoltam.
-Te is nekem.
Pár percig csak így álltunk, mikor csörögni kezdett a telefonja. Kelletlenül előszedte a zsebéből majd bocsánatkérően nézve felvette.
-Szia O. Nem igazán alkalmas az időpont. Igen. Tudom, és ki nem hagynám. Muszáj most? Rendben, akkor indulok.
Mikor letette, unottan visszanézett rám és a vállára vette a táskáját.
-Sajnálom, semmi kedvem elmenni, de megígértem Octaviának hogy vele töltöm az estét.-beszéd közben átkarolt és egy apró puszit nyomott az arcomra. Ezután egy hatalmas mosollyal sétált hátra az ajtóig.
-Hívj ha hazaértél!-kértem azonnal hiányolva a közelségét. Kacsintva kilépett a házból, csak a szokványos édes illatát hagyva Nekem hátra.
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a mellkasomat mikor a kanapéra dőlve rájöttem hogy megoldódott minden.

Clarke még mindig velem van, és csak ennyi kellett ahhoz hogy boldogan feküdjek az ágyamba, várva hogy hívjon.
Ahogy ott feküdtem, a tekintetem az éjjeli szekrényemen akadt meg, vagyis az azon lévő nyakláncon.
Ahogy ránéztem, eszembe jutott hogy Clarke nyakában ott lógott az előbb. Megtartotta.
És ha ő bízott benne hogy érdemes megtartania, és küzdenie értünk, akkor én is képes vagyok rá hogy átlépjem vele azt a határt amit eddig nem mertem.