★Már én sem vagyok olyan, mint ti...★ [SZÜNETEL]

13.Fejezet

"Gondolkozásom egy sikítás szakította meg. Ezt a hangot bárhol felismerném. Katy! Eszeveszetten rohantam utána, de nem voltam elég gyors, ráadásul a szagot is elvesztettem. De mi történhetett? Miért nem érzek semmit? Miért nem érzem Őt?"

*Katy szemszöge*

Tisztán emlékszem mindenre, ami akkor éjjel történt. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges mindez, de még mindig élek és nem égtem porrá egy pillanat alatt. Igaz, ez akkor nem kötötte le a figyelmem, azonban ma, amikor kinyitottam a szemeim, s rohadt hús szagát éreztem, rá kellett jönnöm, hogy ez az illatfelhő belőlem jön.

A jobb lábamba elviselhetetlen fájdalom nyilalt, majd az oldalamra fordulva magzat pózba helyezkedtem. A fájás nem akart enyhülni, sőt. Még inkább nőtt. Kinyitottam szemeim, de csak fehérséget láttam, ami bántotta szemem, ezért szorosan lehunytam. A fülem lüktetett, mindent hallottam. Szó szerint. Még nyögéseket is?! Értetlenül hallgatóztam, tudom, nem szép dolog, ám mikor Ashley hangját felismertem, mindent megértettem.

- Katy. Katy! - rázta meg valaki a vállam, de nem kellett felnéznem rá, ugyanis ezt a hangot bárhol megismerném.

- CC, nagyon fáj a lábam - suttogtam, majd megpróbáltam kinyitni a szemem és addig nem csuktam be, amíg meg nem szoktam a fényt. Áh, szóval ez ilyen "egyszerű". Felnéztem a dobosra, aki könny áztatta arccal meredt maga elé. Nem mert rám nézni. - Chris, minden rendben?

- Hozok fájdalomcsillapítót - tűnt el a szemem elől egy pillanat alatt, majd ugyanennyibe telt neki visszaérni is. Megpróbáltam felülni fájdalommentesen, de persze hogy nem ment. A hátamat a falnak döntöttem, elfogadtam a pohár vizet valamint gyógyszert, s miután a szervezetembe juttattam mindent, felvont szemöldökkel néztem CC-re, aki leült mellém az ágyra.

- Szóval? - letettem a poharat az éjjeliszekrényre, és ugyanúgy néztem a srácra, aki nem tudta hol kezdje. - Először is, hogyhogy gyógyszerre volt szükségem?

- A szervezeted elutasítja a saját gyógyulásod - hadarta el. Továbbra sem nézett rám, ami kezdett az idegeimre menni. Lehúztam magamról a takarót, azzal a szándékkal, hogy lábra fogok állni, de a látvány belém fojtotta a szót. Jobb lábam térdtől lefele vörös volt, egy-két helyen látni lehetett pár fekete foltot. A sírógörcs rámtört, kétségbeesetten néztem a dobosra, aki végre rám tudott pillantani, még ha csak egy másodpercre is.

- Magyarán? - kezdtek el folyni könnyeim. CC rám emelte tekintetét, szemében fájdalom csillogott.

- A vámpír éned... - elcsuklott a hangja, s könnyeit lenyelve folytatta. - Katy, sajnálom. De már csak hibrid vagy. A vámpír éned meghalt, eltűnt, vagy nem tudom hogyan nevezzem, de nincs többé - elsírta magát, és nekem se kellett több.

- Az nem lehet! Nem lehetséges Chris, ugye nem? - tenyereimbe temettem arcom, halkan zokogtam, majd megéreztem, ahogy két kar körbevesz, és szorosan tart...

- Sajnálom! De nem az egyetlen rossz hír - jelentek meg az ajtóban a srácok, élükön Kellinnel.

- Hol van? - esett le egyből, majd a dobost elengedtem és haveromra néztem, aki szomorúan nemet intett fejével.

- Nem tudjuk. Senki sem tudja. Csak egyszerűen eltűnt két napja, amikor is beléd csapott egy villám.

- Úr Isten! De neki nem lett baja, ugye? - kérdeztem könnyeim közt.

- Téged az érdekel, hogy az a faszkalap megsérült-e, amikor neked majdnem ott marad a fél lábad? - kelt ki magából az eddig nyugodt Jinxx, mire rémülten a falhoz simultam.