★Már én sem vagyok olyan, mint ti...★ [SZÜNETEL]

12.Fejezet

Sziasztok!❤ Igen, tudom, akasszam fel magam, amiért kések -ráadásul ennyit-, de próbálom összeszedni magam! Mindenhogy! Történt egy rossz dolog, két hete, amit mégmindig emésztgetek, és tudom hogy ez nem mentség, viszont további türelmeteket kérem! Köszönöm, hogy kitartotok mellettem, valamint a történet mellett!🙏❤  Sokat jelent, akármennyire nem hangsúlyoztam eddig, de tényleg sokat számít! Köszönöm, hogy egyáltalán végigolvastad e pár soromat! Jár a hatalmas pacsi✋!
Jó olvasást kíván:

KoliPeti💀

"- Még öt percet, apa! - fordult át másik oldalára, mikor hátát kezdtem el simogatni. - Mi? - pattantak ki szemei, majd felém fordult szép lassan..."

Az összes vér megfagyott bennem, ahogy újra hallottam hangját. Sokkal mélyebb volt, biztosan a fáradtságtól, ám így is megbabonázott. Hirtelen minden józan eszem elszállt, nem akartam mást, csak hallgatni őt. A szívverését, minden egyes lélegzetvételét, a szuszogását miközben édesen alszik. Látni akartam, ahogy megremeg lecsukott szemhéja, mikor álmodik, látni, ahogy mellkasa emelkedik, majd süllyed.

Ám a következő pillanatban már ugyan ott álltam, ahol CC-től elköszöntem. Nem tudtam volna szemébe nézni, ezek után nem.

Egy könnycsepp gördült le arcomon, majd felnéztem az erkélyre. Andy ott állt, vörös szemekkel, amik szinte csillogtak a sötétségben. Nem tudtam sokáig nézni rá, ezért jobbnak láttam, ha elmegyek.

Olyan gyorsan futottam, mint még soha! A hideg kicsípte orcám, s éreztem, ahogy egy- egy faág végigkarcolja arcom, mikor nem tudom kikerülni. Éreztem meleg vérem végigfolyni arcomon, ahogy könnyeimmel keveredik, de nem érdekelt. Csak minél messzebbre akartam kerülni Andytől, mielőtt megfulladok.

Óriási bűntudat tört rám a viselkedésem miatt, én vagyok a legnagyobb hülye, esküszöm! Ki utasítja el a segítséget, a szerelme segítségét, ha nem a leghülyébb vámpír-luxen keverék, aki nem képes elfogadni amivé vált! Vagyis...