★Már én sem vagyok olyan, mint ti...★ [SZÜNETEL]

10.Fejezet

"- ...Ő elfogadta, hogy nyugalomra vágysz, csak én nem. Hiába tűnt akkor annak, hogy részemről rendben van, hogy lelépsz! De akkor is a testvérem maradsz!"

★†★†★

- Még mindig nem értem, miért nem akarsz hazajönni! - hitetlenkedett Kellin a kanapén ülve. Hiába magyarázom, már vagy egy órája, hogy egyszerűen még nem akarok, hogy még levegőre van szükségem, nem hiszik el. - Az nem ok, hogy nem akarsz!

- Egyszerűen csak levegőre vágyom még mindig!

- Otthon is kaphatnál annyi levegőt amennyit akarsz! Ha gondolkodni szeretnél, akkor csak elvonulsz az erdőbe és kész! Szinte ugyan az, mintha mérföldekre lennél! - mondta nyugodt hangon testvérem.

- Hogyne, az a pár mérföld mi? - nevetett fel a Kispöcs.

- Persze, ha csak úgy eltűnök akkor meg én vagyok a hibás! - morogtam.

- Skacok - jelent meg Harry a nappaliban, mire mindketten rá figyeltek, s csak én néztem tovább kezeim, amik ölemben pihentek. - A legegyszerűbb dolgot nem hoztátok fel! De, mondjuk miért is pont ez lenne a legelső gondolatotok? - tette fel a költői kérdést, majd eltűnt a konyhában.

- Fél, hogy haragudni fognak rá? Nem. Fél, hogy Andy érzelmei megváltoztak? Nem. Ez a két lehetőség a legegyszerűbb! - vázolta fel testvérem. Az idősödő férfi újból visszatért körünkbe, és helyet foglalt az egyik fotelben, természetesen velem szemben. Komolyan, olyan mint egy kihallgatás!

- Én sem értem, hogy akkor mi lehet! - rázta a fejét Kellin.

- Katy magától fél - mondta ki a világ legnagyobb hülyeségét.

- Ezt melyik pizsamádban álmodtad, Harry? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Ekkora baromságot! Az eszem eldobom...

- Lehet benne valami! - helyeseltek a fiúk. 

- Kat, még magadnak se mered bevallani, de félsz az egész lényedtől!

- Dehogy félek! Ismerem magam, tudom milyen vagyok! - hát ezt még én is elhittem. 

- Nem-nem! - rázta a fejét. - Senki sem ismerheti magát eléggé! Mindenki tartogat meglepetést, még saját magának is! Valld be, félsz a lényedtől! A vámpírtól, és a luxentől, ami benned él! - nem szóltam egyből, de legbelül éreztem, hogy nagyon is beletrafált.

- És ha igen? - felálltam, s épp indultam volna ki a ház elé, mikor mindketten elöttem teremtek. - Fiúk, marhára nem vagyok jó kedvemben, szóval...

- Nem menekülhetsz el megint, Kat! - fogta meg karom Boby, mire kirántottam magam szorításából.

- Ezt pont te mondod, testvérkém! - ekkor Kellin bólintott, amit felvont szemöldökkel néztem. - Mit terv... - a nyakamhoz kaptam, mert valamit beleszúrtak.

- Ez majd lenyugtat! - kapott karjaiba Harry, és bevitt a szobámnak nevezett helységbe.

- Mit adtál? - nehezen formáltam a szavakat, mindenem zsibbadt.

Nem hiszem el, hogy a legjobb barátom, a testvérem és a számukra vadidegen ember játszik ki engem. Mit akarnak elérni mindezzel?

Letett az ágyamra, s leült mellém. Hallottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó. Ezek szerint ez egy hosszas beszélgetés lesz.

- Azt akarták, hogy beszélj a rockker babával, de megismertelek annyira, hogy tudjam, az teljesen elgyengítene téged és gondolkodás nélkül visszamennél Amerikába. Ezért a verbénával védtelek, ha mondhatom ezt, mert ha te sem vagy a legjobb, legerősebb állapotban, akkor nem tud sok mindent elérni - vázolta fel az elmúlt percek történéseit a saját szemszögéből. Tényleg jól kiismertük egymást az elmúlt hétben! - Figyelj, én nem akarlak semmire kényszeríteni, de ők igen! Jobban mondva a testvéred. Rosszabbul kezelte a hiányod, mint a rockker baba! - hirtelen óriási hiányérzet kezdte el nyomni a mellkasom, napok óta először. Nem is birok Harry mondandójára figyelni, az agyam csak rá koncentrál.

A mosolyára, a nevetésére, a jég kék szemeire, a tetkóira, az éjfekete hajára, amibe most azonnal beletúrnék szívem szerint. Hiányzik. Hiányzik az aféle megértés, amit tőle kaphatnék. Hiányzik az egész lénye!

- Mikor ürül ki a verbéna a szervezetemből? - állok fel, majd komótos léptekkel elindulok összeszedni azt a pár cuccom, amit itt létem alatt kaptam, hogy mégse ugyan azt a ruhát hordjam nap, mint nap.

- Pár óra, de... Hová készülsz? - követ engem. - Katy, hová mész?

- Alvinba - a bejárati ajtónál megtorpanok, a srácokat meglátva.

- Gondoltuk, hogy végül hazajössz, szóval már elintéztük a hajót. Tíz perc múlva indul - közölte Kellin a kész tényeket.

- Harry - fordultam eddigi védelmezőm felé. - Te, nem jössz? - kérdeztem reménykedve. Egye fene, de egy hét alatt belopta magát a szívembe.

- Nem, pici lány, én még nem állok készen, és a családomnak se szeretnék meglepetést okozni. De ígérem, mihelyst hazatérek, az első dolgom az lesz, hogy meglátogatlak!

- Rendben! - öleltem magamhoz picit csalódottan. - Vigyázz magadra!

- Te is! - mosolygott rám, majd az ajtófélfának dőlt.

- Indulhatunk? - drága testvérem milyen türelmetlen! Na, várjunk csak...

- Kellin, fogd meg! - odaadtam neki a kis táskát, amibe azt a pár ruhát tettem, és tesóm felé fordultam.

Épp meg akart szólalni, mikor előtte teremtem, és befogtam a száját. Értetlenül, s felvont szemöldökkel nézett rám, majd pár pillanat múlva már a nyakánál fogva az egyik fának hajítottam, utána meg a földhöz vágtam, ám azt már nem tűrte hang nélkül. Nagy ordítással fejezte ki fájdalmát, amin Harry meg én csak nevettünk. Kellin támogatásával felkelt a földről, s szúrós pillantásokkal nézett rám. Testvéri szeretet! Így jár az, aki kényszeríteni akar! A táskát a hátamra dobtam, majd intettem Harrynek, aki eddig csak állt egy helyben. Elindultam a part felé, ami sétálva több, mint harminc perc, de villámgyorsan már csak öt...

Hát, öhm... Picit hamar jött, de már nem tudom se a szereplőket tovább kínozni, sem titeket, s magamat se!😅 Remélem elnyerte tetszéseteket, ha igen, hagyjatok magatok után nyomot, sziasztok!❤😘

KoliPeti💀