★Már én sem vagyok olyan, mint ti...★ [SZÜNETEL]

11.Fejezet

"Elindultam a part felé, ami sétálva több, mint harminc perc, de villámgyorsan már csak öt..."

*Egy nappal később*

Mikor leszállt a gépünk Houston repterén, egyre jobban kezdtem lenyugodni, ugyanis Bobyval egy picit összekaptunk, hogy miért is csináltam vele amit. Nos, nem kapott egyértelmű választ, amitől olyan szinten kiakadt, hogy elhordott mindenféle hisztis picsának, de nem hagytam magam és durván a fejéhez vágtam, mindent. Például az arcába köptem, hogy azok után, ahogy "meghalt", majd elment egy szó nélkül, nincs sok köze hozzám. Legyen elég annyi, hogy fájdalom suhant át az arcán, s egészen hazáig meg sem szólalt.

Kellin csak végignézte a vitánkat, és egy "ti bolondok vagytok" megjegyzés után inkább a zene világába menkült.

Elég kellemesen telt a több mint tíz órás út, mondhatom. Egész úton azon rágtam magam, hogy mi lesz itthon, mi fog fogadni, Andy hogyan fog reagálni érkezésemre. De még Harry is az eszemben volt. Ahogy kiléptünk a nagy épületből és megláttam a négy srácot, legszívesebben ketté szakadtam volna. Egyik felem visszarohant volna egyből Svédországba, a mély rengetegbe, míg másik felem szétszorongatta volna őket. Baromira hiányzott mind a négy hülye, de ugyanakkor nagyon is féltem... Magamtól... És persze egy kicsit a találkozásoktól.

Először Kellint és Bobyt vették észre, akikkel egyből lepacsiztak, majd mikor megláttak engem, pár pillanatra lefagytak. Hirtelen én sem tudtam mit csinálhatnék, de a kínos szituból CC rántotta ki a csapatot. Közelebb lépett hozzám, majd szorosan megölelt.

- Hiányoztál, kislány! - a megjegyzésre normális helyzetben kiakadtam volna, de most csak élveztem azt, hogy újra itthon vagyok, köztük.

- Nekünk is! - mondták a többiek szinkronban, majd csoportos ölelésben részesítettek. Olyan volt, mint a legelső ölelés, csak most ő hiányzik a kis csapatból.

- Ti is nekem! - mondtam a könnyeimmel küszködve.

- Jól van, elég a nyáladzásból! - szakította meg az idilli pillanatot Ashley, majd a kisbuszból elkapott két üveg vodkát. -  Irány ünnepelni! - kiáltotta el magát, amitől a körülöttünk lévők furcsán néztek ránk, de Asht ez egyáltalán nem érdekelte. - Na, megyünk, vagy mi lesz? - kérdezte széttárt karokkal.

- Tőlem! Rég ittam le magam a sárga földig! - egyezett bele Jinxx, majd Jake-el együtt beültek a kisbuszba.

- Miért ne? - ült be tesóm és Kellin is.

- Katy?

- Most kihagyom, majd legközelebb! - utasítottam vissza. Egyenlre más terveim vannak.

- Nemá'! Te vagy az ünnepelt és nem leszel ott? - kezdett el nyávogni. Még mielőtt mondhattam volna valamit is, legyintett egyet. - Mindegy, CC? - hát ezen gyorsan túllépett.

- Maradok Katyvel - mosolygott rám kedvesen.

- A ti bajotok! - azzal becsapta az ajtót, majd nagy gázzal elhúztak.

Nagyot sóhajtottam és Chrisre néztem, aki kíváncsian fürkészte arcom. Értetlenül néztem rá, s inkább elindultam a legközelebbi erdő felé, ami öt perce van a reptértől.

- Andyt akarod elször látni, igaz? - indult meg mellettem, ám nem válaszoltam egyből. - Értem.

- Tudja, hogy hazajöttem? - hangomból sütött a félelem és izgalom keveréke.

- Nem, nem mondtunk neki semmit! Csak annyit tud, hogy Boby meg akar találni téged, ami eredménytelenül megy, vagyis ment, de ő így tudja. Semmit nem sejtett, mikor kapcsolatba is lépett veled,  csak a csali volt - vázolta fel röviden a helyzetet.

Szóval, kellemes meglepetés leszek neki! - gondoltam magamban, amitől akaratlanul is mosoly kúszott ajkaimra.

Tíz perc néma csend után ott álltam a ház előtt, amelyben legutoljára emberként jártam. Az emlékek, mint egy vízesés elöntenek, lábaim megremegnek. CC közelebb lépett hozzám, és a derekamnál fogott, nehogy összeessek. Mellkasának döntöttem a fejem, s hosszasan lehunytam pilláim, majd megéreztem két kósza könnycseppet legördülni arcomon.

- Jól vagy? - suttogta.

- Igen. Igen, csak kell pár perc míg összeszedem magam - nem ismertem hangomra, sőt! Abban a pillanatban egész testem idegen volt saját magamnak. Csak álltam ott Chris ölelő karjai között, és a házat néztem, amelyben már egyetlen fény sem égett, amit az esti sötétség tökéletesen kimutatott.

Állítólag Andy az elmúlt három-négy napban eléggé visszahúzódott, és senkit nem engedett be magához. Elzárkózott a külvilágtól, mint akár én. Néha-néha beszélt CC-vel, de az is a ritka pillanatok egyike volt.

Remélem azért riasztót nem szereltetett be. Nem akarom a szívbajt hozni rá, lehet alszik már.

- Most már elmehetsz, köszönöm! - öleltem meg utoljára a dobost, aki egy szó nélkül elment, még mielőtt meggondolnám magam. - Minden rendben lesz! - nyugtattam magam, majd felmásztam az erkélyre.

Halk léptekkel az üvegajtóhoz mentem, majd benéztem a szobába. Félhomály uralkodott bent, s hallottam, ahogy mocorog az ágyban. Fohászkodtam magamban, hogy legyen nyitva az erkélyajtó, ami szerencsémre nem volt bezárva, így könnyedén bejutottam. Az ágyhoz léptem, ahol megláttam Andyt.

Egy szürke melegítő volt rajta, semmi más. Rakoncátlan hajtincsei arcába lógtak, s késztetést éreztem, hogy elsöpörjem onnan. Mikor bőréhez értem, enyhe elektromosság futott át rajam.

- Még öt percet, apa! - fordult át másik oldalára, mikor hátát kezdtem el simogatni. - Mi? - pattantak ki szemei, majd felém fordult szép lassan...